Csontok a víz alatt

• I •

Mikor Rotta mama azt mondta, hogy a nidák előbb-utóbb el fognak jönni a kormányzó fiáért is, nem számítottam rá, hogy kivételesen igaza lesz. Idén ő volt az első.
Árnyékszemű Jagor tombolt, de feleslegesen küldött csapatokat Lev keresésére és tűzött ki egyre magasabb jutalmat a fia megtalálója számára. Eredménytelen volt minden próbálkozás. Napok, hetek, aztán lassacskán hónapok teltek el Lev eltűnése óta, és a falusiak már lemondtak róla, hogy valaha is élve viszontlátjuk még őt.
Elvitték, suttogták. Éjjel érkeznek, hogy magukkal csaljanak a holtak közé.
Sokan úgy tartották, hogy Rotta mama tartja a hatalma alatt az erdő szellemeit, akik a parancsára aztán időről időre a halálba űzik Vorma lakóit. Voltak, akik azt hitték, hogy a családom képes megvédeni őket a romlott mágiától, ezért csak úgy mertek kilépni az utcára, ha korábban már titokban a nyakukba akasztották Mila egyik faragott csontamulettjét. A legtöbben persze egyszerűen csak lenéző pillantásokkal illettek minket és nagy ívben kikerülték a standunkat a piacon.
Egy dolog azért közös volt bennük: a szellemektől mind rettegtek.
Talán nekem is félnem kellett volna.
Tocsogó léptekkel vágtam át a falu melletti mezőn. Zörgött a fű a talpam alatt, a csizmám időnként bokáig belesüppedt az iszapossá vált földbe. Innen már látni lehetett a fűtengert átszelő patakot, nem sokkal távolabb pedig az aprócska kunyhót is, ami felé igyekeztem. A csikorgó vízimalom hangján és az esőcseppek halk kopogásán kívül csönd vett körbe.
Amíg a falu főterén be nem jelentették, hogy Lev, a kormányzó idősebbik fia is eltűnt, engem sem különösebben érdekelt, Rotta mama milyen mesékkel tömte a fejem esténként – de a számok csak növekedtek, egyre több ház állt üresen, és még mindig nem tudta senki, mi történik. Ha nem is nagymama galád szellemei kísértették Vormát, valami rejtőzködött abban az erdőben.
Valami, ami mindnyájunkat holtan akart látni.
Mikor a mező szélén rothadó falécekből összetákolt pajta elé értem, fellélegeztem. Nem azért, mert különösebben tartottam volna a Rotta mama szerint éjszakánként erre kóborló holt lelkektől, a szemerkélő eső sokkal jobban bosszantott. A csizmámra saras gazcsomók tapadtak, a szoknyám hímzett szegélye teljesen átnedvesedett a vizes fűtől, a hajam pedig, amit indulás előtt gondosan befontam, mostanra teljesen összekuszálódott. Kisimítottam egy ázott tincset a szemem elől és benyitottam.
Odabent már csak a kezemben szorongatott olajlámpás világította meg előttem a döngölt szalmapadlót és a falakat beszövő pókhálókat. A szél átfújt a rozoga fadeszkákon, a zsanérok panaszosan nyikorogtak körülöttem.
Mióta a pajta tulajdonosa Levhez hasonlóan nyom nélkül eltűnt, rendszeresen kijártam ide. Itt senki sem zavart, odakint pedig elég hely volt arra, hogy felállítsam a céltábláimat. Rotta mama próbált meggyőzni, hogy a pajta túl közel van az erdőhöz, ráadásul sokkal jobban örülne, ha inkább mellette maradnék a kunyhónkban, de mostanra megunta a makacsságom. Mila sem jött el velem soha, hiába hívtam, így ez az elhagyatott zug az én saját kis menedékemmé vált.
Kísértetjárta, mondogatták a falusiak. Messziről elkerülték még a környékét is, én meg jót mosolyogtam rajtuk: ugyan az acélbőrűek a császáruk isteni hatalmán kívül semmi másban nem hittek, sokszor épp úgy rettegtek a rémtörténetektől, mint a saját népem.
A karámok közt lépdelve megemeltem a lámpást.
– Dimitrij?
Füleltem, hátha meghallom a hangját, de a lécek recsegésén kívül egyéb nem törte meg a csendet. Megálltam, körülnéztem. Az íjam a falnak támasztva árválkodott a sarokban, a saját kézzel festett tábláim mellette hevertek a földön. Dimitrij sehol.
Elhúztam a szám. Már itt kellett volna lennie, napnyugtára ígérte a találkát.
Megtorpantam, amikor néhány szál széna hullott az arcomba.
– Itt fent!
A padlásra vezető létrához fordultam. Az egyik gerendára akasztottam a lámpást és felmásztam. Dimitrij szórakozott vigyorral az arcán ücsörgött, legalább olyan méltóságteljesen, mint egy császár a trónján. Mikor meglátott, felvonta a szemöldökét.
– Ahhoz képest, hogy a falu széléről jössz, nem sietted el.
Egy marék saras szénát dobtam felé, de ő könnyedén elhajolt előle. Felnevetett.
– Szerintem ezt még gyakorold, Kalena.
– Mila feltartott.
Épp felkapaszkodtam volna mellé, de ő megelőzött és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Könnyedén maga mellé húzott, a falu kovácsának inasaként bőre bőrkeményedéses volt a sok munkától.
Ő volt az egyetlen Vormában, akit a barátomnak mertem nevezni. Még mindig elcsodálkoztam rajta, mennyit változott az első találkozásunkhoz képest. Amikor megismerkedtünk, még csak egy vézna, komisz tekintetű fiúcska volt, aki imádott katonásdit játszani, noha még két kézzel is alig bírt el egy kardot. Akkoriban eszembe sem jutott volna, hogy Dimitrij esetleg Lev öccse lehet, de ahogy telt az idő, egyre jobban emlékeztetett a bátyjára. Magas lett, izmosabb, és olyan jóképű, hogy még a kissé szétálló fülei sem rontották el az összhatást – pedig Mila és én máig imádtuk cukkolni érte. A fiatalabbik Dvorkov fivér az évek során persze egyre népszerűbbé vált Vorma lányainak körében, de egyikük sem ismerte őt úgy, ahogyan én és a nővérem. Legalábbis szerettem ezt hinni.
Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a bizsergést, ami az érintésére végigfutott a karomon. Eleresztettem a kezét és az ölembe húztam a sajátom.
– Ő nem jött el? – érdeklődött, majd mögém pillantott.
Összekócolódott, mélybarna haján még vízcseppek csillogtak az eső miatt, a szeme egészen feketének tűnt az árnyékban. Vérbeli sirkai – még csak le sem tagadhatta volna.
Vállat vontam.
– Általában jobb dolga is akad.
– Persze, megértem. – Elmosolyodott. – Valakinek gondoskodnia kell a nagymamátokról.
Egy kis bűntudatom támadt. Valójában egy árva szót sem ejtettem a nővéremnek arról, hogy Dimitrij találkozni akart velünk. De azért bólogattam.
– Elárulod végre, miért hívtál éppen ide? – kérdeztem.
Elkomorult az arca.
– Apám nem örülne annak, ha megtudná, hogy veled töltöm az időm. Itt legalább nem talál rám – felelte. – Azt mondja, a metvajkák veszélyesek.
Metvajka. Holtak asszonya. A sirkaiak hívták így Rotta mamát, mintha valami sötét boszorkány lenne, aki a kezében tartja a falu sorsát. Mila szerint megtisztelő, hogy elismerték a csonthölgyek hatalmát, de nekem volt egy sejtésem, hogy az acélbőrűek a metvajka szót sokkal inkább gúnynévnek, mint tisztelgésnek szánták.
– Semmi közöm Rotta mama hóbortjaihoz – jelentettem ki. – És soha nem is...
– Tudom – szakított félbe Dimitrij lágyan. Előrehajolt, a szemembe nézett. – Én ismerlek, ő viszont nem. Egytől egyig gyűlöli a néped, úgyhogy mindkettőnknek biztonságosabb, ha egy olyan helyen találkozunk, ahol senki sem keresne minket.
Felhúztam a lábam, átkaroltam a térdem és a szoknyámra támasztottam az állam.
Kis ideig csend telepedett közénk.
– Igazad van – ismertem be végül halkan.
A kormányzó sosem kedvelt engem, és ezt nem is rejtette véka alá. Minden lehetőséget megragadott, hogy lejárasson engem és a családom a falu előtt. Természetesen nem tudott róla, hogy az általa leginkább gyűlölt boszorka unokája a drága kicsi fiával barátkozik. Talán sejthette, hogy Dimitrij ismer engem, ám mindig odafigyeltünk arra, hogy ne adjunk okot a gyanakvásra – se neki, se másnak. Most, hogy Lev eltűnt, Jagor sokkal több figyelmet fordított Dimitrijre és Rotta mamára egyaránt, ezért még óvatosabbnak kellett lennünk. Már az sem lehetett egyszerű, hogy kiszökjön ide ma este.
– Délelőtt jártam a kunyhótokban. A nagymamádnál – folytatta, mire felkaptam a fejem.
Nem voltam otthon délelőtt, így meglepetésként ért, amit mondott.
– Ezt egy szóval sem említette – dünnyögtem. – Mit akartál tőle?
– Arra kértem, hogy segítsen megtalálni Levet. Pénzt ígértem, de ő még így is elutasított. Azt mondta, soha nem fog a családom szolgálatába állni, akármennyit is fizetek neki.
Ezen már kevésbé csodálkoztam.
– Szerinte Lev már halott – folytatta Dimitrij. A hangja színtelen volt, és miközben beszélt, a szoknyámra tapadt szénaszálakat bámulta. – Talán tényleg igaza van és ideje lenne beletörődnöm.
– Ne hallgass rá! A fele hazugság annak, ami elhagyja a száját. Azért hord össze ilyeneket, hogy rád ijesszen és végre békén hagyd – legyintettem. – Felejtsd el őt, majd én segítek.
Mivel nem érkezett válasz, kinyújtottam az egyik lábam és megböktem az oldalát a csizmám orrával.
– Átlatok rajtad. Ezért hívtál ide, nem igaz? Végig erre akartál megkérni.
Felsóhajtott.
– Ezért.
– Akkor halljuk.
– Azt már nem gondoltam át, mi lesz, ha igent mondasz.
Kitört belőlem egy rövidke nevetés.
– Zseniális terv. Már értem, miért kell a segítségem.
Halvány mosoly ült ki az arcára.
– Tényleg velem jönnél? – kérdezte. – Megkeresni a bátyám?
A szavaira hevesebben kezdett verni a szívem. Akárhová követtem volna, ha az azt jelenti, hogy időt nyerhetek. Meg voltak számlálva a napjaink, én pedig valami többre vágytam ennél. Bíztam benne, hogy egy erdei túra alatt lesz alkalmunk megbeszélni mindazt, amit még nem mertem elmondani neki. Ha emellett sikerül kiderítenünk, mi – vagy ki – a felelős az eltűnésekért és Levet is visszahozzuk, lehetett esélyem rá, hogy még a kormányzó is megbékéljen velem.
Szelíden visszamosolyogtam.
– Miért ne tenném? Nem félek attól az erdőtől. Egy ideje gyanítom, hogy még mindig banditák garázdálkodnak a hegyekben. A régi bányában tanyázhatnak, valószínűleg ők tehetnek az eltűnésekről. Talán emberkereskedők.
– Nem tudom, azt reméljem-e, hogy igazad van, vagy inkább azt, hogy nincs – mormolta. Kis szünetet tartott, aztán hozzátette: – Köszönöm.
Lehajtottam a fejem, mert éreztem, hogy a tekintetétől elpirulok. Még jó, hogy ebben a félhomályban nem vette észre.
– Egy keveset viszont még várnunk kell – szólaltam meg, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmem a zavaromról. – Közeledik a Lunnaje, és Rotta mama szeretné, hogy Mila és én is megjelenjünk a szellemei előtt. Csak a holdünnep után lesz alkalmunk elmenni.
– Ennyire fontos ez a nap?
– Mila átveszi nagymama helyét csonthölgyként – magyaráztam. – Illendő ott lennem. Onnantól viszont már azt teszek, amit csak akarok.
Már csak két napot kellett várni, hogy eljöjjön az éjjel, amire a nővéremmel kiskorunk óta vártunk. Ő azért, hogy végre megkapja az állítólagos mágiáját, én pedig azért, hogy megszabaduljak a kötelezettségeimtől, amik azért nyomták a vállam, mert balszerencsémre egy metvajka unokájának születtem.
Rotta mama a kezdetektől fogva tanított minket, és az évek folyamán egy cseppet sem csökkent a lelkesedése. Még mindig nem vette észre, mennyire hidegen hagy a csillagok olvasása, a jövendőmondás vagy épp az átkok és védővarázslatok osztogatása.
Persze, ő azt hitte, ha kitartó lesz, csodás leendő csonthölgyet faraghat belőlem, úgy, mint a nővéremből. Folyton bizonygatta, hogy látja bennem a lehetőségeket és a tehetséget, de a lelkemre tapadt sirkai sár és vas elfedi a bennem rejlő ékkövet. Arra nem gondolt, hogy én örülök ennek a sirkai sárnak és vasnak – egyedül ez tette lehetővé, hogy a falu kevésbé tartson olyan kívülállónak, mint őt és Milát.
Dimitrij a homlokát ráncolta.
– Nem tudtam, hogy Mila átveszi a helyét.
– Egy újabb csodálatos tuuli szokás – feleltem gúnyosan. – A Lunnaje napján a Szél Menyasszonya átadja a következő csonthölgynek az őt megillető varázserőt – szavaltam a szememet forgatva. – Mila csonthölgy lesz, én pedig szabaddá válok. Megkeresem veled Levet, és bebizonyítjuk az egész falunak, hogy Rotta mama szellemei nem többek ócska rémmeséknél.
– Tetszik a terv.
Rávigyorogtam.
– Nekem is.

Fent maradtunk a padláson, de már nem beszéltünk többet az erdőről és a Lunnajéről. Ahogy telt az idő, régi történetek töltötték mega pajtát, egykori csínytevésekről, a szüreti játékokról, a közös emlékeinkről. Egyikünk sem akart arra gondolni, mi fog történni, ha nem találjuk meg Levet. Mi lesz, ha hazatérünk, és minden ugyanolyan marad, mint amilyen eddig volt. Ugyan Dimitrij most nem hozta szóba, tudtam, hogy hamarosan el kell hagynia a falut. És engem.
A pajtából kilépve mégis alig bírtam megállni, hogy a szám ne húzódjon ostoba mosolyra. Leporoltam a szoknyám és a lámpással a kezemben követtem őt ki a sötét éjszakába. Az eső már elállt, az égen alig látszottak csillagok. Csak a hold fénye világította meg előttünk a hullámzó fűtengert.
Már annak a gondolatára is hihetetlen öröm töltött el, hogy végre közös kalandba vágunk, pont úgy, mint régen. Mostanáig fel sem tűnt, mennyire hiányzott ez, mennyire hiányzott a barátom...
A patakparton sétálva Dimitrij felém fordult.
– Hazakísérlek, ha megengeded.
Még mindig hevesen dobogott a szívem, de igyekeztem nyugodtnak tűnni. 
– Na és ha apád megtudja?
– Apám azt tudja meg, amiről azt akarom, hogy megtudja. – Rám kacsintott. – Ilyenkor különben sincs senki az utcán, aki megláthatna minket.
A mosolyom széles vigyorrá változott. Épp megköszöntem volna az ajánlatát, ám ekkor észrevettem egy alakot a patakon túl. Az erdőszéli fák közt ácsorgott. Mozdulatlanul figyelt, egyenesen minket nézett.
Lelassítottam a lépteim. Egy lány volt az, világos hajába belekapott a szél. Hosszú, szakadt szoknyát viselt, vékony bőrövén apró gyöngyök lógtak. Amint meglátta, hogy felfigyeltem rá, behúzódott az árnyékba.
– Kalena?
Egy pillanatig nem moccantam, csak némán pislogtam.
Hát ez meg...?
– Mi történt?
Dimitrij óvatosan megérintette a vállam. Nyeltem egyet, és mielőtt visszafordultam volna hozzá, még egyszer utoljára a patakpartra sandítottam. A lány eltűnt. 
– Semmi.
A torkomban dobogott a szívem.
– Biztos?
Bólintottam.
Szótlanul tettük meg a maradék utat Vormáig. A falu szélén sorakozó viskók olyanok voltak, akár a fogadónkat megjárt ifjak, akik túl sokat ittak és csak egymásnak dőlve bírtak talpon maradni. A kéményekből fehér füstfelhő gomolygott az ég felé, a távolból kutyaugatás és tücskök ciripelése hallatszott. Egymás mellett ballagtunk az összevissza kanyargó, szűk kis utcán, kerülgetve az eső után maradt pocsolyákat.
Még soha nem nyugtatott meg ennyire az otthonom látványa. Kezdett tudatosulni bennem, mire vállalkoztam, mikor megígértem Dimitrijnek, hogy megkeressük a bátyját. A hirtelen jött bátorságom mostanra egészen elszivárgott.
Ha csak rágondoltam a patakparton látott alakra, borzongás futott végig a gerincem mentén.
Az öltözékén kívül pontosan úgy nézett ki, mint a nővérem.