Csontok a víz alatt

• II •

– Ez megvéd a nidáktól, igaz?
Az öreg tuuli szavai alig voltak többek gyenge suttogásnál, aszott kezében egy apró csontamulettet lóbált. Ez volt az utolsó azok közül, amiket Mila hold alakúra faragott.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Igen, persze.
Már alig vártam, hogy a markomba szórja a medál árát és tovább sodródjon a piacon hömpölygő tömegbe. Mindig kellemetlenül éreztem magam, mikor tuuliakkal kellett szót váltanom. Ha rajtam múlik, habozás nélkül kijelentem, hogy a nidák nem valódiak, csak Rotta mama riogatja velük a népet. Így viszont senki sem vásárolt volna tőlünk, és ez számított a megélhetésünknek. Különben is, Mila árgus szemekkel figyelt Rotta mama sátra mellől.
A férfinek azonban még nem állt szándékában távozni.
– Te vagy Dorotta unokája, igaz?
Az asztalra támaszkodott és hunyorogva közelebb hajolt, hogy jobban megnézzen magának.
– Az egyik – feleltem óvatosan.
– Ó, igen – sóhajtotta az öregember és krákogva nevetni kezdett. Volt benne valami nyugtalanító. – Pontosan olyan vagy, mint az édesanyád. A falu szépsége! Egyszerűen elragadó teremtés volt.
Az anyám említésére lemerevedtem. Segélykérőn Mila felé pillantottam, de ő egy tapodtat sem mozdult a színes rongyokból eszkábált sátortól. Angyalian rám mosolygott, aztán zavartalanul fújta tovább a furulyáját, hogy idecsalogassa az embereket.
Hiába voltunk ikrek, nem néztünk ki teljesen ugyanúgy. Az arcunk alapján egymás tükörképei is lehettünk volna, minden megegyezett: viharkék szem, cseresznyeszín ajkak, sápadt bőr halvány szeplőkkel. Milának valahogy mindez sokkal jobban állt, az arcán ülő örökös mosoly kihangsúlyozta a szépségét. Na igen, ő elragadó teremtés. Haja az aranyló búza színét idézte, míg az enyémet legfeljebb a sáros, fekete földhöz lehetett hasonlítani.
– Tíz ezüst lesz – nyögtem ki végül, hátha ezzel sikerül véget vetnem a beszélgetésnek.
A férfi nyakába akasztotta a medált, aztán az övén lógó foszladozó bőrtarsolyba nyúlt és húsz ezüstérmét szórt elém az asztalra.
– Az ősszellemek kísérjenek utadon, kislány – dörmögte. – Remélem, méltó örököse leszel a nagymamádnak. Sötét idők járnak, Vormának nagyobb szüksége van egy fiatal és erős csonthölgyre, mint valaha.
Mielőtt megszólalhattam volna, kucsmáját megrántva biccentett és elment. Néhány pillanatig még a tűnődve kerestem őt az emberek közt, de aztán megráztam a fejem és visszafordultam a standunkhoz. Lehajoltam és az asztal alá tett ládikába szórtam a pénzt.
A déli napfény szokatlan erővel melengette a bőröm, így nem éreztem annyira a hideget, mint általában. A száradó pocsolyák miatt fullasztóan párás lett az idő, nem beszélve az utcán terjengő izzadtság- és trágyaszagról. Szerencsére az asztalunk körül nem volt olyan szörnyű a helyzet, mert Mila mindenhová illatos füstölőket aggatott. Talán ezért is tömörültek ennyien a sátor és a standunk körül.
A sirkaiak ugyan megvetették Rotta mamát, de néha még ők is kíváncsiak voltak, mi igaz a faluban szálló mendemondákból. Ahogy észrevettem, minden piacnappal egyre többen lettek. Egy-két ékes szó a jövendőről, hamis szerelmi kötelékek ígérete és Mila andalító zenéje – ennyi kellett, és máris hajlandóak voltak akár a tárcájukat is kiüríteni.
Erről szólt az egész. Régóta tudtam, hogy Rotta mama egy csaló, és undorodtam attól, amit a piacon műveltünk, de nem hagyhattam magukra őket. Hiába tagadták, a bevétel nagy részét a házilag készített kencéim és gyógyfőzeteim hozták, amelyek most is gondosan elrendezve sorakoztak Mila csontmedáljai mellett. Ezek legalább értek valamit, nem úgy, mint az amulettek.
Az idő még a megszokottnál is lassabban vánszorgott. Igyekeztem leutánozni a nővérem mosolyát, miközben a falusiakkal alkudoztam, azonban kezdtem belefáradni a tettetett vidámságba. Jöttek-mentek a vásárlók, a ládikó már kis híján megtelt a sok érmétől.
Ugyan nem éltünk nemesek módjára, de mindig akadt otthon valami élelem. Vorma tuuli lakói nap mint nap felkeresték a nagymamám, ő pedig a haszontalan szolgálataiért cserébe színes gyümölcsöket, tejet, lisztet és mézet kapott. Tisztelték őt, annak ellenére, hogy a sirkaiak rossz szemmel néztek mindenkire, akinek bármiféle köze volt a boszorkányságaihoz.
Épp átszámoltam a láda tartalmát, mikor Mila furulyázása hirtelen elhallgatott. Észbe kaptam és felpillantottam, de a látványtól a torkomra fagyott a szó.
Egy szikár, komor arcú férfi lépett az asztalunk elé, mögötte két császári öltözéket viselő katonával. A katonák vállán hatalmas, ezüstös puska lógott. Ritkán láttam puskát ennyire közelről.
A férfi kabátját aranyozott hímzés szőte be, a gallérján pedig rubinból kirakott virágok csillogtak. A legtöbb falusival ellentétben ő nem viselt sapkát, kopasz feje leginkább egy csillogó tojásra emlékeztetett. Az egyik szemét vérvörös kendő fedte, a másik egyenesen rám szegeződött.
– Azt hittem, egy figyelmeztetés elegendő volt – szólalt meg hűvös hangon.
Letettem a ládikót és álltam a tekintetét.
– Valami gond van, uram?
Árnyékszemű Jagor kiérdemelte a nevét, nem véletlenül tartott tőle az egész falu. Azt beszélték, hogy mielőtt a völgy kormányzójává vált, a császár hadseregében szolgált és fél szemére megvakult. Az egyik pletyka szerint egy jégharcos szúrta szemen egy határmenti csatában, de Jagornak még így is sikerült legyőznie őt.
Oldalra billentette a fejét és kesztyűs kezével végigsimított az üvegcséimen. Végül az ujjai ráfonódtak az egyik üveg nyakára. Felemelte és meglötyögtette.
– A piac nem ócska kuruzslók és mutatványosok játszótere – mondta olyan erősen szorítva az üveget, hogy már azt hittem, össze akarja roppantani.
Egy kezet éreztem a vállamon. A szemem sarkából láttam, hogy Mila mellém lépett.
– Miben segíthetünk? – kérdezte Jagortól dallamos hangon.
– Három hetet adtam, hogy befizessétek az adót, aminek fejében talán még hajlandó lettem volna megtűrni itt a koszos fajtátokat – köpdöste a szavakat. – Sajnálattal közlöm, hogy egy árva ezüstöt sem kaptam.
– De hát már megmondtuk, hogy csak a jövő hónapban tudunk fizetni – méltatlankodott Mila csípőre tett kézzel. – Kell a pénz az alapanyagokra, amikből...
– Ezekhez? – fintorgott Jagor megemelve az üveget, amit idáig vizsgálgatott. – Az összes korhadt gaz, amiből ezek a kotyvalékok készülnek, ott nő a mezőn. A kendők varrása hibás, az anyaguk öreg és büdös. Alig pár hét alatt szétfoszlanak. Az amulettek meg mind hamisak – bökött az ujjával Mila ékszereire.
A nővérem szóhoz sem jutott a sértettségtől.
– A faragás minősége gyenge, a kristálynak mondott díszek pedig csak üvegdarabok – folytatta a férfi rezzenéstelen arccal.
Ökölbe szorult a kezem, mert tudtam, hogy Mila képes volt napokig is dolgozni ezeken a medálokon.
– Még csak azt sem tudja, mit beszél! – bukott ki belőlem. – Semmi alapja nincs a vádjainak.
Jagor hihetetlen gyorsasággal átnyúlt az asztal fölött és megragadta a mellényem, mire majdnem átestem a standon. A katonák is megmoccantak mögötte. Felkészültek, hogy ha kell, közbeavatkozzanak.
– Hogy mondtad, te kis cafka? – sziszegte.
– Azt mondtam, hogy minden szava hazugság – ismételtem lassan, noha alig kaptam levegőt a félelemtől. Hihetetlen volt, hogy ez a férfi itt Dimitrij apja. A fia szerencsére a sötét szemén kívül még csak nyomokban sem hasonlított rá.
– Hagyja! – sikította Mila. – Kérem, ne bántsa!
Az asztalunk köré falusiak gyűltek, mintha elnémult volna körülöttünk a vásár. Mindenki kíváncsi volt, mi fog történni.
– Add oda a ládát, és semmisnek tekintem a pimaszságod – mondta Jagor halkan. A hangjában bujkáló fenyegetés tőrként karcolgatta az önbizalmam.
A csuklójára markoltam.
– Engedjen el!
Hátralökött, mire Milának tántorodtam. Ő szorosan átölelt. Éreztem, hogy remegett a keze.
– Kérem a pénzt, ami megillet – folytatta Jagor. Mikor látta, hogy egyikünk sem hajlandó engedelmeskedni, a földhöz vágta az üvegcsét. A főzetem szétloccsant az utca kövezetén.
Mila eleresztett és sietve elővette a ládát.
– Ne... – Elkaptam a blúza ujját, de ő lerázta magáról a kezem.
– Csend! – rivallt rám.
Lesütött tekintettel Jagor elé tolta a ládát, aki elégedetten felnyitotta a tetejét, kipakolta belőle a pénzt és a kabátja zsebébe süllyesztette. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, düh fortyogott bennem. Micsoda megaláztatás.
Árnyékszemű Jagor lecsapta a ládikó fedelét, majd egy váratlan mozdulattal lesöpörte a maradék üvegcséket az asztalunkról. Utánuk kaptam, de már késő volt: az összes ripityára tört a kövön, a standunk körül üvegszilánkok borították a földet. A gyógynövények édeskés illata a levegőben terjengett.
Jagor negédesen ránk mosolygott.
– Nem érdemes megvárakoztatni.
Szóra nyitottam a szám, hogy elvegyem a kedvét a gúnyolódástól, de Mila egyetlen pillantással elhallgattatott. Kénytelen voltam beharapni az ajkam, hogy csendben maradjak.
Jagor felemelt egy csontamulettet az asztalról és a napfénybe tartva szemügyre vette.
– Azt hiszem, ezt még elviszem. Kártérítés a késlekedés miatt. – A zsebébe dugta a medált. Már azt hittem, elmegy, de mielőtt magunkra hagyott volna minket, még a válla felett hátrapillantva hozzátette:
– Nagyon remélem, hogy legközelebb már nem lesz szükség figyelmeztetésre.