Csontok a víz alatt

• XVIII •

Hiába kerestem őt a fák árnyai közt, már nyoma sem volt. Ezernyi kérdésem lett volna hozzá, de mire felocsúdtam a döbbenetből, Dorotta már rég messze járt.
Szél támadt, vészjósló suttogással söpört át az erdőn. Teljesen besötétedett, én pedig egyedül maradtam a rengeteg mélyén. Összedörzsöltem a kezem, hátha sikerül egy kis meleget csempésznem a dermedt ujjaimba.
Utána kellett volna szaladnom? Ha igen, már elkéstem vele.
Érdekes módon mindig is azt hittem Rotta mamáról, hogy nem több egy ócska csalónál, de most, mikor ez végre be is bizonyosodott, nem éreztem akkora elégtételt, mint kellett volna. Hogyan tudott egy egész falut ennyi éven át átverni?
A felismerés jeges kézként szorította össze a mellkasom. Pont úgy, ahogyan én is elhitettem mindenkivel, hogy Mila egy gonosz metvajka.
Az embereknek mindig is égető szükségük volt arra, hogy higgyenek valamiben, így azonnal elfogadták az első lehetőséget, ami kínálkozott. Akár bűnbak kellett, akár megváltó – ha megbélyegeztek, a hitük törhetetlen maradt.
És ezt Rotta mama is pontosan tudta.
– Ugyanolyan hazug lettél, mint én – mormoltam magam elé. – Nem csoda, hogy minden szavam a lelked mélyéig hatolt.
Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy vajon miattam támadt-e bűntudata. Talán azért ment be önszántából az erdőbe, mert a saját szeme előtt ismétlődött meg a múltja.
Elővettem a zsebemből az egyik henkját. A mágia okozta kellemes bizsergés és a fájdalom egyszerre lüktetett az tenyeremben, ahogy végigsimítottam a felületén.
Csonthölgy voltam. Ez pedig azt jelentette, hogy Rotta mama, a hamis boszorkány nem lehetett a nagymamám. Kesia ereje csörgedezett az ereimben, a szellemlányé, aki ezen a helyen halt meg. Már csak azt nem tudtam, hogy pontosan hogyan.
Nem Dorotta ölte meg. Ha annyira végezni akart volna a saját húgával, nem egyezkedett volna banditákkal, hogy kiszabadítsa őt.
A banditák gondolatára a torkomban kezdett verni a szívem. Mikor legutóbb ilyen közel jártam hozzájuk, egy csapatnyi lázadó és egy halálos jégharcos alkották a kíséretem. Felrémlett előttem Jatta sebes karja, miután meglőtték, majd az aggodalom Vasil szemében, amikor behajolt a kocsiba. Még Ruel is idegesen viselkedett, mialatt elhaladtunk a barlangok mellett.
Az íj a hátamon lógott. Belekotortam a zsákomba és a biztonság kedvéért a markomba fogtam Ruel kését is. Sejtettem, hogy nem mennék sokra a harctudásommal, de adott egy kis megnyugvást, hogy legalább volt nálam fegyver.
Alighogy visszahúztam a vállamra a táska szíját, fülsiketítő puskalövés csattant valahol a közelben. Összerezzentem, majdnem elejtettem a tőrt. Csengett a fülem.
Kellett nekem banditákra gondolni...
– Hogy a szemed pattanjon ki, Savkin! – hallatszott egy kifejezetten ideges férfihang. – Ki a jó élet mondta neked, hogy pazarolhatod a golyókat?
Egy fához léptem, szorosan a törzshöz lapultam. Még levegőt venni sem mertem.
– Figyelnek minket – felelte egy újabb hang halkan.
Csend. A fatörzsbe mélyesztettem a körmöm.
Óvatos lépteket hallottam, egyre közelítettek felém. Sárgás fény világított be a sötétbe, minden lépéssel erősebbé vált. Lehunytam a szemem és megszorítottam a késem markolatát.
– Nincs itt senki – jelentette ki az első hang. A fény elhalványult. – Épp elég volt egy olyan idióta köztünk, mint Borik, és máris majdnem lőttek az egész küldetésünknek. – A férfi halkabbra fogta a szavait. – Ha még egyszer az engedélyem nélkül kezdesz el a semmibe lövöldözni, számíts rá, hogy a következő golyó egyenesen a csinos kis fejecskédbe repül majd. Semmi szükségem rá, hogy az egész környék tudtára add az érkezésünk. Érthető voltam?
– Igen, uram.
A léptek távolodni kezdtek, de a beszélgetést még így is hallottam.
– Jó. Most pedig haladjunk. Minél hamarabb hazaérünk, annál hamarabb költhetjük el a szajrét, uraim.
Kikukucskáltam a fa mögül. Nem csak ketten voltak: négy alakot rögtön ki tudtam venni a fák sűrűjében, de talán még többen is lehettek, akiket eltakartak az árnyak. Öltözékük egészen változatos volt a bundás kabátoktól kezdve a csatokkal teli bőrmellényekig. A legtöbbjük oldalán pisztoly vagy rövid kard lógott, de olyat is láttam, aki puskát vagy szekercét szíjazott a hátára.
– Vasen úgyis elveszi a javát – morogta közbe valaki. – Kíváncsi lennék, mire szórja el, mert hogy nem arra, amire én, az egész biztos. Akkor nem lenne ilyen savanyú a képe minden nap.
Zúgolódás és csendes nevetés volt a válasz.
– Még így is többet kaptok tőle, mint amennyit apám adna – torkolta le a férfi, aki legelőször szólalt meg. Hosszú, fekete kabátja egészen a térde alá ért, a derekát vastag bőrövek fonták körül. Mindegyiken különböző méretű kések lógtak, a vállán rézpuska. Arcát félig kendő takarta, de a csuklyája alól kilógott néhány világos hajtincs.
Az összes alak ijesztő látványt nyújtott, de ő valahogy még veszélyesebbnek és tekintélyt parancsolóbbnak hatott, mint a többi.
A kést a zsebembe dugtam és inkább az íjat húztam magam elé. Mikor a csapat elég messzire ért, utánuk indultam. Ügyeltem, hogy ne merészkedjek túl közel, nehogy felfigyeljenek rám. Követtem a fák közt pislákoló fényfoltot, ami jelezte, merre tartanak. Idáig hallottam, ha néha-néha jókedvű vagy éppen gunyoros nevetés zúgott fel az irányukból.
Nekem nem volt se fáklyám, se olajlámpám, így sokkal inkább botladoztam, mint sétáltam. A föld hol lejtett, hol emelkedett. Időnként csupasz, karmokra emlékeztető gallyak akadtak a ruhámba, és minden egyes alkalommal meg kellett állnom, hogy vigyázva kibogozzam magam a bozótból, különben olyan zajt csaptam volna, amit azonnal észrevesznek.
Hangtalanul fellélegeztem, mikor végre kiértünk az erdő sűrűjéből. Amint megláttam, hogy a távolban derengő fénykör megáll, megint elrejtőztem egy fa mögött.
Elértük a hegyek lábát – és ezzel együtt az egyik barlang bejáratát is. Úgy tűnt, a hegy belsejében még az éjszakánál is sötétebb van. Két felfegyverkezett férfi ácsorgott a sziklatörmelék közé leszúrt fáklyák fényében, sötét árnyalakjuk élesen kirajzolódott a földön. A csapat közeledtére rámarkoltak a pisztolyukra, de mikor meglátták a szőke vezért, biccentettek és elálltak az útból.
A fák takarásában közelebb lopakodtam, majd egy bozótosba térdeltem. Beletenyereltem egy tüskés ágba, ami a földön hevert. Összeszorítottam az ajkam, hogy ne szisszenjek fel. Hunyorogva lepillantottam a sebre. Meglepetésemre az egész tenyerem vöröslött. Pislogtam néhányat, hátha csak káprázik a szemem. Az ujjbegyemmel megérintettem a seb környékét, de vér helyett sokkal inkább szemcsés iszapot tapintottam ki.
Ökölbe szorítottam a kezem, mély levegőt vettem. Vörös sár. Hát persze.
A barlangrendszer egykor bányaként működött, ám az acélbőrűek nem csak a hegy mélyét zsigerelték ki. Ruel nem hazudott nekem: a vörös foltoknak a csizmáján semmi közük nem volt vérhez vagy bármiféle támadáshoz. Járt itt – de mégis miért?
Újra a hegyoldalban tátongó nyílásra és az unottan beszélgető őrökre tévedt a tekintetem. Egyre biztosabbá váltam abban, hogy jó helyre jöttem. A tó ide akart elvezetni, a banditák egykori központjába.
Lijed Vasen idejében mindenki messziről elkerülte ezt a helyet – a saját időmben pedig már csak megszokásból sem merte senki felkeresni a bányát. Számtalan rémtörténet kapcsolódott az árnyékvölgyi banditákhoz, így Vorma öregei előszeretettel ijesztgették velük a gyerekeket. Kereskedők fosztogatása, emberkereskedelem, portyázás...
Akkoriban ez megszokott volt, és hiába igyekeztek a császár katonái minél több gaztevőt elcsípni, Lijed Vasen népsége legendásan tehetségesnek bizonyult az ítéletek elkerülésében. A népem még azt sem tartotta kizártnak, hogy valójában egy gonosz szellem vezeti őket, az elrabolt emberek lelkét pedig neki áldozzák fel, hogy örök életet élhessenek.
Üdv hát a démon barlangjában, gondoltam magamban keserűen. Sejtettem, hogy a csontok megszerzése nem lesz egyszerű. Mindenekelőtt azt kellett kitalálnom, hogy jutok be.
Gondosan betűrtem a tincseim a köpeny alá és az arcom elé igazgattam a csuklyát. Ha minden igaz, ezzel együtt nem olyan feltűnő, hogy tuuli vagyok, arról nem is beszélve, hogy még mindig Dasha sirkai ruhái vannak rajtam. Ha Dorottának sikerült, nekem is fog.
Néhányszor megmarkoltam a szoknyám, aztán ellazítottam az ujjaim, hogy lenyugtassam magam. Egyszerű a terv. Csak be kell jutnom, megtalálnom Kesiát, onnantól pedig...
Beharaptam az ajkam. Na igen, onnantól sejtelmem sem volt, mihez fogok kezdeni.
De mindent csak szép sorjában.
Felemelkedtem a bozót mögül, lesepregettem a köpenyemre tapadt koszt és jégdarabkákat. Szándékosan lassan és kényelmesen sétáltam, mintha nap mint nap ellátogatnék a banditák közé. A kezem reszketett, de ezt a köpeny hosszú ujjától úgysem láthatták.
Mikor az őrök tekintete rám villant, már tudtam, hogy nincs visszaút. Megálltam előttük, de nem szegtem fel a fejem. A csuklya árnyékba vonta az arcom.
– Megmondtuk, hogy tűnés innen – morrant rám az egyikük rögtön és fenyegetőn közelebb lépett. Rojtos kalap fedte a fejét, sötét sálját pedig egészen az orráig húzta.
Visszanyeltem egy gúnyos választ. Mikor megszólaltam, a hangom a helyzethez képest meglepően nyugodtan csengett.
– Beszélnem kell a vezéretekkel.
Mindketten felröhögtek.
– Kezd nagyon elegem lenni a pimaszságodból, te kis liba – felelt a másik negédesen. Elvigyorodott, majd hirtelen a markába fogta az állam. – És tudod mit csinálok azokkal, akikből elegem van?
Hideg, bőrkeményedéses ujjai a nyakamra tévedtek. Kitapintották az ütőerem. A késemért nyúltam, mert kezdett megrémíteni a helyzet, ám ekkor a kalapos a társa vállára tette a kezét.
– Hé! Szerintem ez nem ugyanaz, mint amelyiket elküldtük.
Az őr fogása lassan, nagyon lassan engedett egy keveset.
– Igaz. Ez egy másik. – Gyanakodva méregetett, megemelte az állam. – Mondd csak, mi dolga van Vasennel épp egy ilyen senkiházinak, mint te?
Hatalmas erőfeszítésbe került, hogy ne söpörjem le a kezét az arcomról.
– Az csak rá tartozik – feleltem hűvösen, egy cseppnyi éllel a hangomban. Rueltől tanultam el. Úgy tűnt, használt, mert a bandita felhorkant és eleresztett.
– Ha azt akarod, hogy beeresszünk, akkor bizony ránk is tartozik.
A másik őr karba tette a kezét. Ugyanolyan rezzenéstelen tekintettel nézett rám, mint én őrá.
A köpeny vastag anyagát morzsolgattam az ujjaim közt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy féljek. Most nem. Már épp a nyelvemen volt egy hazugság, ám ekkor ismerős hang törte meg a csendet.
– Mi folyik itt?
Az őrök és én egyszerre fordultunk a barlang sötétjéből előlépő férfi felé. A szőke vezér volt az, aki majdnem észrevett az erdőben.
– Azt mondja, Lijed Vasennel akar találkozni – vetette oda a kalapos gunyorosan.
A férfi csak futólag pillantott az őrökre, mintha nem is érdekelné őt igazán, mit beszélnek. Engem sokkal érdekesebb látványnak talált. A kendő miatt csak zafírkék szemét láthattam az arcából, de a pillantását nem neveztem volna túl bizalomgerjesztőnek. Hosszan nézegetett, mielőtt megszólalt volna. Először a ruhámat, aztán a vállamon lógó íjat vette szemügyre. Azon megakadt a tekintete.
Riadtság mart belém. Lőttek a sirkai álcának.
Fuss – súgta egy kis hang a fejemben. Tűnj innen, amíg még teheted.
– Akkor miért is nem engeditek be? – kérdezte végül a férfi felvont szemöldökkel.
Az őrök legalább annyira összezavarodtak, mint én.
– Azt hittük...
– Kímélj meg, kérlek! – nyögött fel színpadiasan. – A legkevésbé sem érdekel. A kisasszony velem jön. – Mellém lépett, lazán átkarolta a vállam. Halkan felnevetett, majd a fülemhez hajolt. – Roppantul kíváncsi vagyok rá, mit szeretne mondani.