Csontok a víz alatt

• XXV •

Súlyos csend követte a herceg szavait.
Mind sejtettük, mit jelent az, ha az ajtót őrző katona végighallgatta a beszélgetést: most már tudják, hogy Vorma csonthölgye itt van és csak idő kérdése, hogy Zmerik és az Árnyékszemű is tudomást szerezzenek a hírről.
– Menjetek – sürgetett Leonid maga elé tolva, egyenesen ki a padlásfolyosóra. – Értesíteni fogják Zmeriket és a kormányzót. Talán már le is zárták a főkaput.
– Mi van akkor, ha a folyosókat is őrzik? – vetette fel Mila.
– Nem gond, kijutunk – fordultam hátra. – Majd ott megyünk, ahol bejöttem. Dimitrijen kívül csak Jagor katonái tudnak az alagútról a pincében, de ők mind az erdőben vannak. Odalent már biztonságban leszünk.
Milát nem igazán nyugtattam meg ennyivel, de azért lassan elindultunk le a lépcsőn. Az első emeletről azonban már jól látszott, hogy a földszinten mostanra egy egész csapat katona gyűlt össze. Zavartak voltak – épp, mint akik...
– Parancsra várnak – kommentálta Leonid összeráncolt homlokkal.
– Remek– dünnyögte Mila maga elé. – Tehát innen már nem jutunk ki.
– Dehogynem – vágta rá a herceg, aztán karon ragadta Milát és engem, majd az egyik első emeleti folyosóra irányított minket. – Jobbra a harmadik ajtó. Egy galériára nyílik, amin keresztül le tudtok jutni a földszintre. A szoba végén van egy terasz, ahonnan szerencsés esetben észrevétlenül elmehettek a pincéig. De azért csak óvatosan.
Meglepetten felhúztam a szemöldököm.
– Honnan ismered ilyen jól az Árnyékszemű házát?
– Abban a szobában szállásoltak el, annyira nem volt bonyolult megjegyezni. Most viszont sietnetek kellene, mielőtt még valaki felfedezi, hogy itt vagytok.
Bólintottam, ám mielőtt elindultam volna, még visszafordultam.
– Na és te? Nem jöttök velünk?
Leonid összenézett Alekkel, majd a földszintre vezető lépcső irányába intett.
– Nekem még van egy kis megbeszélnivalóm a katonáimmal. Menjetek, mi nélkületek is boldogulunk. – Egy hosszú pillanatig egyikünk sem moccant, ezért a herceg összeszorította az ajkát és szigorúbb hangon folytatta. – Ez parancs, hölgyeim. Indulás!

Mila és én egymás mellett futottunk végig a félhomályban úszó folyosón. Leonid utasításai alapján hamar megtaláltuk a császári lakosztályt és a teraszt is, ahonnan már könnyedén ki tudtunk mászni a kertbe. A katonák kaszárnyája előtt viszont észbe kaptam, hogy már nem vesznek körül minket a rezidencia falai. Megtorpantam és elkaptam Mila csuklóját.
– Vigyázz – suttogtam szorosan a falhoz húzódva. – Innentől bárhol megláthatnak.
Mila mellkasa hevesen fel-le emelkedett. Úgy tűnt, sokkal jobban fél a katonáktól, mint én, de ezt nem róhattam fel neki. Csak sejtelmeim voltak arról, mi mindent élhetett át itt, ameddig én az erdőben voltam, ám az Árnyékszemű modorából kiindulva biztosan nem bántak vele gyengéden.
A hüvelykujjammal megsimogattam a kézfejét.
– Mila? Mehetünk?
Nem felelt. Igyekezett lecsillapítani szaggatott légzését, de a szeme árulkodó maradt. Fájt így látni őt. Hirtelen elhatározásból a zsebembe nyúltam és a markába nyomtam a golyócskákat, amiket Alektől kaptam, majd megszorítottam a kezét.
– Tedd ezt el.
– Mi? Ezek... Miért? – dadogta.
– Csak legyenek nálad, jó?
Sajnálom. Nem akarlak még egyszer elveszíteni. Ostoba voltam, soha nem érdemelted ezt, annyira hiányoztál... Sok-sok szó, amely a fejemben zúgott,és amelyeket mégsem volt erőm kimondani. Inkább kézen fogtam és magam után húztam őt a nyílt terepre.
Futottunk, ahogy a lábunk bírta. A sebesülésem minden lépéssel jobban égetett, a ruhámra tapadt alvadt vér tépte, feszítette a bőröm, de itt most nem állhattunk meg.
Nem voltunk elég gyorsak.
Kiáltás harsant. Puska dörrent, mire Mila felsikoltott és elbotlott.
Rémület mart belém, de nem engedtem el a nyirkos kezét. Zakatolt a szívem, a félelem újra utat talált a gondolataim közé. Újra ugyanannak az apró kislánynak éreztem magam, mint akit annak idején lopáson kaptak a piacon. Akkor az életemért futottam. Most már kettőnk élete volt a tét.
Botladozva értünk a pince elé, a távolban sűrűsödtek a kiáltások. Feltéptem az ajtót, amit Dimitrij nyitva hagyott nekünk és berántottam Milát magam után. A sötétben már csak kapkodó lélegzetvételeink hallatszottak, a puskadörrenések eltompultak.
– Jól vagy? – tettem fel a kérdést előre tartva a választól.
Halk lihegés.
– Mila?
A nővérem hirtelen a ruhámba markolt és szorosan átölelt. Az ujjai a vállamba mélyedtek, haja csiklandozta az orrom.
– Jól vagyok – felelte halkan. – Nem talált.
Köré fontam a karom. Mindketten itt voltunk, vert a szívünk, egymásba kapaszkodtunk, és ez többet jelentett minden szónál. Ezernyi bocsánatkérés sem lett volna elég, hogy semmissé tegye a köztünk történteket, de talán nem is volt rá szükség. Lassan mégis előtörtek volna belőlem a szavak, amiket eddig magamban tartottam, ha egy olajlámpa fénye nem gyullad fel hirtelen a sötétben. A hordók közül egy imbolygó árnyék lépett elő.
Dimitrij arcát narancsszínbe vonta a lámpás fénye. Egy pillanatig csak döbbent mosollyal nézett minket, aztán megköszörülte a torkát.
– Ahogy hallom, a katonák felbolydultak odakint. Azt javaslom, hogy az alagutat használjuk kifelé menet.
Kibontakoztam az ölelésből, vettem néhány mély levegőt. Összpontosításra volt szükségem. Nem most van itt az ideje annak, hogy elhagyjon az erőm.
– Rendben. Úgyis megváltozott a terv – mondtam remélhetőleg határozottan csengő hangon. – Vissza kell mennünk a kápolnához.
Dimitrij beterelt minket az járatba és gondosan visszazárta mögöttünk az ajtót.
– Ha utánunk jönnének, ez feltartja őket egy darabig – magyarázta. A tekintete végigsiklott rajtam, majd miután megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok, Milát vette szemügyre. A nővérem pillantása rögtön összekapcsolódott az övével.
Pislogtam néhányat. Hűha.
Tényleg annyira vak voltam, hogy mindez mostanáig még csak fel sem tűnt? Jóságos szellemek, micsoda pillantás! Még Alek sem nézett soha ennyire elbűvölve a kenyérboros flaskájára, pedig ez azért már igen nagy szó.
– Tudjátok mit? Szerintem én most előremegyek – szólaltam meg talán már túlságosan is lelkesen. – Körül akarok nézni egy kicsit a síroknál, remélem, nem bánjátok és kibírjátok valahogy nélkülem. Azért fedezzetek, ha valaki közben meg akarna ölni, jó? Köszönöm!
Miután ezt elhadartam, meg sem vártam a válaszukat, inkább sietős léptekkel elindultam a sötétségbe. Igazán megérdemeltek ennyit. Főleg azok után, milyen ellenségesen viselkedtem velük, mikor még azt hittem, átvertek engem. Vigasztalt a gondolat, hogy most legalább helyesen cselekszem. Vagy csak a kínos helyzet elől menekülök? Talán mindkettő.
A csizmám kopogása visszhangzott körülöttem. Ritkán éreztem ilyesmit, de most jólesett a magány. Minél távolabb értem az Árnyékszemű rezidenciájától, annál jobban tudatosult bennem, mire készülök éppen.
Ha sikerül visszajuttatnom Kesia lelkét a holtak világába, az összes lélek, amit a tó foglyul ejtett, szabaddá válik. Nem lesz több eltűnés. Nem lesz több halott. Vége a rémálomnak.
Egyedül azt nem tudtam, mi lesz velem mindezek után. Kesia lelke hozott vissza a valóságba, de ha eleresztem... Vajon azzal önmagammal is végzek?
Az ujjaim közt morzsolgattam a csontmedált, ami Kesia lelkét őrizte, a másik kezemben pedig Ruel tőrét markoltam. A hiánya még mindig égette a lelkem, de bárhol is volt most, meg akartam mutatni neki, hogy végigcsinálom. Ha kell, akkor egyedül. Nélküle.
Az alagút idilli, puskaropogástól és üvöltözéstől mentes csendje akaratlanul is mélabús gondolatokat terelt felém. Ruel arcát láttam magam előtt a sötétben, éreztem a leheletét az ajkamon, aztán újra belém mart az a fájdalom, ami akkor telepedett rám, mikor ő hátralépett és ügyet sem vetve rám elfordult tőlem. Engedd el őt. A tőr éléhez érintettem az ujjbegyem. Kesia betartotta a szavát. Elengedett – de mindketten megfizettünk érte.
Elfelejtem valaha is ezt az érzést? Azt a halványkék szempárt? Na és a mardosó hiányt, ami egyszerre adott erőt, hogy végre befejezzem a feladatom, és tépett szét belülről, percről percre, még akkor is, mikor igyekeztem nem gondolni rá?
Engedd el őt.
Hogyan?
Mégis hogyan engedjem el azok után, amit átéltünk?
– Nem akarlak elfelejteni – suttogtam a feketeségbe.
Senki nem hallhatta. Talán csak a holtak a föld alatt, akiknek a jelenlétét most még jobban éreztem idelent, a dohos föld szagától körülvéve. Ez a hely valamiért más volt, mint a banditák barlangjai. Napfénynek persze ugyanúgy nyoma sem volt, de ez a nyomasztó érzés azt jelenthette, hogy az erdőszéli temető környékére értem.
Mintegy néma válaszként már meg is láttam magam előtt a fénycsíkot, ami a kápolnába vezető ajtó közeledtére utalt. Felgyorsítottam a lépteim, mintha azzal, hogy kijutok a sötétből, elmenekülhetnék a saját gondolataim elől is.
Hosszú léptekkel vágtam át a kápolnán, a szabadba érve viszont megmerevedtem. Mintha egy fonál húzott volna vissza, a testemben lévő mágia összerándult, ahogy a lemenő nap fénye a bőrömet érte. Az ég vörösre festette az előttem elterülő tájat, a levegő mostanra csípős hidegre hűlt. Gazcsomók reccsentek a talpam alatt, ahogy tétován a sírkövek felé vettem az irányt. Időnként megálltam és visszafojtott lélegzettel hallgatóztam, de mivel úgy tűnt, senki sincs a környéken rajtam kívül, lassacskán sikerült lenyugtatnom magam.
Azaz, teljesen egyedül mégsem lehettem. A mágia feszengett, összecsavarodott bennem, mint egy erdei sikló, amit holmi gyerekek szórakozásból botokkal piszkálgatnak. Talán a holtak műve lehet? Nem fájt, de nem is neveztem volna kellemesnek.
Morajló szélroham söpört végig az erdőn, a levelek susogni kezdtek felettem. A zajok hol egészen elhaltak, hol felerősödtek. A bennem doboló mágia ritmusa mintha követte volna ezt a hullámzást.
Vasil sírjához érve leguggoltam és a kezembe csúsztattam a csontmedált. A múlt ebben a pillanatban csöppent bele a jelenbe. Ekkor tudatosult bennem igazán, mit éltem át a tó emlékképeiben. Tönkretett életek peregtek le előttem. Rég holtan heverő alakok, akikkel barátságot kötöttem odaát. Mind léteztek egykor. Vasil emléke volt rá a bizonyíték, itt, az orrom előtt.
Elővettem a henkjákat. A mágia immár kétszeres erővel lüktetett bennem, reszketve, valami sötét, ragacsos erőtől fojtogatva. Oda kellett figyelnem a lélegzetvételeimre, hogy egyenletesek maradjanak és ne kezdjek el zihálni. Sejtelmem sem volt, mit is kellene tennem pontosan. Az ösztöneimre hallgattam és bíztam benne, hogy ez majd elég lesz. A köveket gyengéden a fűbe fektettem, lehunytam a szemem.
Az egyik tenyerem a henkjákon nyugtattam, a másikkal a nyakamban lógó madárkoponyához nyúltam. A mágiám ettől mintha megnyugodott volna egy kicsit. Reccsenés hangja ütötte meg a fülem, de nem nyitottam ki a szemem. Gyökerek csavarodtak a földben, lassan beborították a kezem. Olyan érzés volt, mintha két csontos kéz fonódna az ujjaimra. Megborzongtam. Nem voltam egyedül. Talán soha többé nem is leszek.
– Te vagy az, Kesia? – suttogtam.
Mély lélegzetet vettem, miközben igyekeztem elnyomni a torkomba kúszó félelmet.
– Milyen bájos.
Felpattant a szemem.
A hang karcos volt és száraz, belerondított a pillanatba. A gyökerek visszarándultak, szél csapott az arcomba, a szemembe fújta a hajam.
Megfordultam. Zmerik kapitány nézett vissza rám alig pár lépésnyire tőlem. Ahhoz képest, milyen öreg volt már, tekintélyt parancsoló kisugárzása az idő múlásával mintha csak megerősödött volna. Korábban, távolról nézve kevésbé volt félelmet keltő látvány.
Itt és most, szemtől szemben velem... Nos, nem hittem volna, hogy egy öregasszony lehet ennyire rémisztő. Főleg puskával a hátán és tűéles karddal az oldalán.
Mivel a meglepetéstől még nem találtam a szavakat, Zmerik ráncok szabdalta arca még önelégültebbé vált. Ősz haját szoros kontyba fogva hordta, fehér, páncélzattal kiegészített egyenruháján tucatnyi kitüntetés csillogott a császári címer mellett.
A henkjákat a markomba zárva felálltam, mire újabb hang szólalt meg a hátam mögül.
– Egy lépést se!
Hátrapillantottam a vállam felett. Két katona ácsorgott a sírok között, mindketten fegyvert fogtak rám. Egyre több alak jelent meg körülöttem, lassan bukkantak elő a fák közül, gyűrűbe zártak.
Azt hittem, hogy ha az ajtóőr elmondta az Árnyékszeműnek, hogy a rezidenciáján vagyok, itt már kevésbé kell majd tartanom tőlük. Talán gyorsabban értünk ide, mint maga a kém? Hiába maradtak a császári katonák a faluban, Jagor emberei még így is sokan voltak. Valamelyikük felismerhetett és időközben minden bizonnyal riadóztatta a kapitányt.
– Ő az, kormányzó? – kérdezte Zmerik színtelen hangon, egy pillanatra sem fordítva el rólam a tekintetét. Az Árnyékszemű egy harmadik irányból tűnt fel egy csapat izgatottan fészkelődő katonával a nyomában. Biccentett Zmeriknek.
– Bárhol felismerném.
Nem emelt rám fegyvert. Voltak elegen mások, akik megtették helyette. Ő csupán gyilkos pillantással nézett rám egyetlen megmaradt szemével. Annyiszor láttam már ezt a gyűlölködő tekintetet. Felbugyogott bennem a régi ellenszenv, de ekkor eszembe jutott a fiatal Jagor, akit a tó emlékképében láttam, és ez lecsillapított valamelyest.
Ő sem így kezdte. Szerelmes volt az anyámba. Békére vágyott, és kész lett volna megteremteni, ha Kesia átka nem veszi el tőle a családját.
– Eljöttél ide imádkozni a szellemeidhez, mielőtt utolér a végzeted? – kérdezte tőlem Zmerik színtiszta, metsző gúnnyal. Mintha egy jelentéktelen léggyel beszélne csupán, amit már alig vár, hogy lecsaphasson. Épp, ahogyan nagyapámmal beszélt egykor.
Észrevétlenül a zsebembe csúsztattam a henkjákat. Összeszorítottam a fogam, ahogy végignéztem a katonák egyre sűrűsödő sorain. Úgy helyezkedtek, hogy még véletlenül se jusson eszembe menekülőutat keresni. Rettegtem, mikor dönt úgy valamelyikük, hogy meghúzza a ravaszt. De kockáztatnom kellett.
Nagyot nyeltem és lassan, nagyon lassan felemeltem a kezem. A puskák egyszerre mozdultak, a katonák egyszerre kapták fel a fejüket és álltak készenlétbe. Mikor látták, hogy semmit nem teszek, csak állok ott védtelenül, mintha valamelyest megnyugodtak volna. Jagor ugyanolyan mogorván, Zmerik pedig tökéletesen kifejezéstelen arccal meredt rám, még a szeme sem rebbent.
– Valóban beszéltem az ősszellemekkel – jelentettem ki.
Olyannak akartam hangzani, mint Kesia, olyan méltóságteljesnek és hatalmasnak, mint a csonthölgyek egykori vezére. Ő tudta, mit csinál, és jól csinálta. Embertömegek hallgattak rá. Talán én is képes lehetek hatásosan előadni egy hasonló műsort. A szavak hatalma mindig is mellettem állt.
– Azért jöttem ide, mert ők küldtek, hogy űzzem ki a sötétséget Vormából. Metvajka vagyok – valóban. De nem én hoztam pusztítást erre a helyre. Nem csak én.
Szünetet tartottam, hogy sorban belenézzek minden egyes katona szemébe. Jagoréba utoljára. – Ti is a részesei vagytok ennek. Minden lövés, minden halott, minden csepp gyűlölet ide vezetett. Nem ma kezdődött. Viszont még mindig tart, és ti fizettek érte.
– Na jó, nekem erre nincs időm! – morrant fel Zmerik. – Azt hiszed, előtted nem próbálkoztak ezzel mások is? Minden boszorkány szentté változik, ha megérzi, hogy közel a vég. Sírnak, könyörögnek, de ez már nem segít rajtuk.
– Én nem könyörgöm – emeltem fel a hangom. – Csak elmondom az igazat, amit mindenki elhallgat előletek. Még mindig nem látjátok? A saját családotok bűnhődik mindenért! Sőt, a tó bármikor végezhet veletek is, ha ennek nem vetünk ma véget.
– Fogjátok már el, az ég szerelmére! – csattant fel a kapitány. – Tapsra vártok talán? Gyerünk!
A tömeg megzavarodott, egymásra tekintgettek, forgolódtak. Nem vettem biztosra,hogy hisznek nekem, azt viszont én nem akartam elhinni, hogy valóban ez lesz az utam vége. Nem ezért harcoltam mindvégig.
– Ha most megöltök, a halálommal csak tápláljátok a vérre szomjazó erdőt – kiáltottam fel, hangommal túlnyomva a katonák zúgolódását. – Soha nem lesz vége! Hát nem értitek? Csak kezdődik majd minden elölről, ahogyan eddig, újra és újra...
– Mozgás! – sipította Zmerik. – Ne higgyetek neki! Nem árthat nektek, ez csak egy rettegő kislány, ti féleszűek!
Először azt hittem, nem mernek ellenszegülni, de meglepetésemre – és iszonyú megnyugvásomra – senki sem rontott rám, még a kétségbeesett parancsosztogatás után sem. Zmerik azzal nem számolt, hogy ezúttal nem a saját katonáinak parancsol.
Ezek az alakok... Emberek voltak mind. Félelmekkel, titkokkal, családdal és barátokkal, épp, mint én. Néhányukat még ismertem is, és szinte minden egyes arcot láttam már a piactéren. Vormaiak.
Tudták, ki vagyok. Ismerték a falut, ismerték az évtizedek óta fenyegető átkot, jobban, mint bárki más. Akár hittek a csonthölgyek mágiájában, akár nem; akár kedvelték a családom, akár nem – egy dolog közös volt bennük: a szellemektől mind rettegtek, hisz tudták, hogy halált hoznak. És most én voltam a halál, ennek a titokzatos, mindent összetartó erőnek a közvetítője.
Zmerik velük ellentétben nem tudta, milyen érzés olyan hosszú éveken át félelemben élni, mint ők, attól tartva, melyik éjszaka látják utoljára a szüleiket, a gyermekeiket, barátjukat, szerelmüket... Bármelyik éjjel bárki odaveszhetett.
De ő ezt nem tudta. Persze, hogy nem. A kapitány a biztonságos Kolsgrad falai közül jött ide, és hiába volt a császár küldöttje, a vormaiak haboztak engedelmeskedni neki.
Jagor tudta, miről beszélek. Pontosan tudta, és nem szólt egy szót sem. Nem nézett rám kedvesebben, de nem is utasított senkit arra, hogy öljenek meg. Figyelt és nézett, és mérget vettem volna rá, hogy mélyebbre hatoltak benne a szavaim, mint amennyire kimutatta.
Már csak egy kevés kellett, hogy magam mellé állítsam őket. És már azt is kitaláltam, mivel fogom ezt elérni.
Csak arra nem számítottam, hogy Zmerik maga veszi kézbe az irányítást és előrelép. Gyorsan a markomba kaptam a henkjákat és hagytam, hogy a mágia átzúduljon rajtam. Az erdő felelt a hívásomra. Mielőtt a kapitány lekaphatta volna a puskáját a hátáról, a talaj besüppedt alatta, és a körülötte tekergőző gyökérszövevény felkúszott a testén. Olyan volt, mintha nem is én csinálnám mindezt. Volt egy megérzésem, hogy a csontamulettel együtt jutott nekem egy kevés Kesia mágiájából is, ez könnyítette meg a dolgom.
Rettentően fájt. Az egész testem égett tőle, az erő sikoltozott az ereimben, a méreggel keveredve borzalmas elegyet alkotott. De megérte. A kapitány hiába küzdött, nem bírt szabadulni a gyökerek fogásából. Elkaptam. Mikor rájött erre, szitkozódni kezdett, de végül belátta, hogy akkor jár a legjobban, ha nem mozdul. Különös élvezettel töltött el a látvány.
A nap fénye halványabbá vált, megnyúltak az árnyékok a fűben. Lassan ránk ereszkedett a narancsos félhomály.
– Még nem fejeztem be – mondtam kimérten, elnyomva magamban a fájdalmat. Síri csend lett, ez önbizalmat ébresztett bennem. Ideje volt, hogy végre mind lássák a hatalmam és megtudják, mire vagyok képes.
– Egyszer élt itt egy lány, aki később eltűnt az erdőben. Metvajka volt, a tó mégis végzett vele. Talán néhányan még emlékeztek rá – folytattam újfent végigpásztázva a körülöttem összegyűlt arcokat. – Persze, régen volt már mindez. De... Hadd segítsek emlékezni!
Feltűnt, hogy az Árnyékszemű arca egészen elsápadt, keze ökölbe szorult. Remek.
– Ekkoriban a leendő kormányzónk még nem gyűlölte ám ennyire a családom. Szerette ezt a lányt, ezt a fiatal boszorkányt. Békét akart kötni a metvajkákkal. Tudta, hogy mi senkinek sem akarunk ártani. Egykor még azt is mondta, hogy nem érdemeltük meg a Császár büntetését. Igaza volt vajon?
– Igen – csatlakozott hozzám egy ismerős hang. Dimitrij jelent meg mellettem, nagy nehezen átverekedve magát a katonák sorain. Mögém lépett és a vállamra tette a kezét, most már ő is farkasszemet nézett Jagorral.
– Te maradj ki ebből – morogta az Árnyékszemű.
Dimitrij megrázta a fejét, még szorosabban fogta a vállam.
– Kérlek, apám! Kalena ártatlan. Fejezzük be ezt az egészet és hagyjuk neki, hogy helyrehozzon mindent.
Milát nem láttam, de ez így is volt jól. Gyanítottam, hogy Dimitrij a kápolnában hagyta, hogy rejtve maradjon. Némán imádkoztam érte, hogy ne is jöjjön elő.
– Ez a fiú egykor azt is mondta, hogy felesleges a vérontás – meséltem tovább. – Milyen végtelenül csalódott lenne szegény, ha most látná, mi folyik itt már megint... Nem igaz, kormányzó?
Találkozott a tekintetünk, és én álltam a pillantását. Jagor igyekezett leplezni a döbbenetet az arcán. Nehezen ment neki, főleg, hogy a saját fia mintájára egyre több katona kezdte őt vizslatni helyettem.
– Egyszer aztán mindent elveszített, a tó mindenkivel végzett, akit valaha szeretett: a lányt, a feleségét, a fiát... Mi maradt hát neki? A gyűlölet. A bosszúvágy. De ezzel nem fogja megállítani azt a körforgást, ami valójában felelős a történtekért. A halálommal csak egy újabb ártatlan áldozat vére száradna a lelkén.
Egyenletesen, magabiztosan beszéltem. Dimitrij jelenléte megnyugtatott, erőt adott. Kesia mágiája közben segített fogságban tartani Zmeriket. A vormaiak nem engedelmeskedtek a kapitánynak, és talán... talán hittek nekem.
Elmosolyodtam. Úgy látszik, valóban nem voltam többé egyedül.
Ekkor azonban feltűnt valami, aminek nem tudtam, örüljek-e vagy inkább kezdjek el aggódni: Már nem fájt. A mágia szorítása elengedett, a méreg nem csípett olyan elviselhetetlenül erősen, mint eddig.
Valami megváltozott, és ez Zmerik figyelmét sem kerülte el. A gyökerek meglazultak a testén, ő pedig vadul kitépte magát a fogságukból és felordított.
– Elég ebből!
Olyannyira elkábított a lehetséges győzelmem öröme, hogy későn mozdultam. Mire feleszméltem rá, hogy az alkonyatnak vége, lement a nap, Zmerik pedig egyenesen rám fogja a puskáját, ő már elsütötte a fegyvert. Tehetetlenül álltam. A napfény eltűnt, így a mágiám is cserben hagyott. Előbb éreztem meg a fájdalmat a karomban, és csak aztán hallottam meg a puska dörrenését Dimirtij kiáltásával egyszerre.
Térdre zuhantam, a henkják kiestek a kezemből. Az esésnél és a lövésnél azonban sokkal jobban megijesztett a rám dőlő alak súlya, aki az imént a karomnál fogva maga mögé húzott. Mindketten elestünk. A különbség annyi volt, hogy én fel tudtam tápászkodni, Dimitrij viszont mozdulatlan maradt.
Sípolt a fülem, a világ forogni kezdett körülöttem. Nem. Ez nem...
– Dimitrij – nyögtem fel nagy nehezen feltérdelve, miután kibújtam az engem is földre nyomó teste alól. A kabátjánál fogva a hátára fordítottam, reszketett a kezem. Engem nem talált el semmi. Ő viszont...
– Minden rendben? – suttogta. Hunyorogva nézett rám, keze véres oldalára tapadt.
– Nem – motyogtam és óvatosan a kezére helyeztem a sajátom. Elhúztam az ujjait, hogy lássam a sebet, mire ő felszisszent. Sejtelmem sem volt, hogyan kell egy ekkora lőtt sebet kezelni. A kezembe temettem az arcom, már éreztem a vérszagot is. – Nem, nincs rendben... Semmi sincs rendben. Valaki! – kiáltottam fel elcsukló hangon.
Észre sem vettem, hogy Jagor időközben mellém került, letérdelt hozzám és nemes egyszerűséggel odébb tolt, hogy a helyemre kerülhessen.
– Orvost! – bődült el, miközben végigsimított fia homlokán és a vak rémülettől hajtva, kapkodva kutatott valamiféle rongy után, hogy bekötözze a lövést és elállítsa a vérzést, mielőtt még túl késő lesz. – Gyerünk már! Mozgás!
A katonák sorai megbomlottak, most jött el az igazi káosz. Néhányan Vorma felé vették az irányt, néhányan az immár csukott szemű, alig moccanó Dimitrijt figyelték döbbenten, mások pedig Zmerikre bámultak iszonyodva.
Ebben a pillanatban láttam, hogy a kapitány cseppet sem törődve a történtekkel éppen újratölti a puskáját. Vetettem egy utolsó pillantást Dimitrijre, aztán elárasztott a harag.
Nem fognak ideérni elég gyorsan. Túl nagy a vérveszteség, messze egy orvos, ronda a seb. Egy pillanat volt az egész. Mint mikor a banditák megtámadtak minket a Kolsgrad felé vezető úton. Egy lövés, és már vége is egy életnek.
Azt viszont nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez az eltávozó élet ma épp Dimitrijé lesz. Engem védett meg – ha nem lök el onnan, Zmerik golyója engem talál el. És most vége. A fiú, akivel felnőttem, akiért évekig vágyakozott a szívem, az a kedves, barna szemű, borzos hajú, idegesítően jóképű kovácstanítvány, aki a falu összes lányát képes lett volna meghódítani, ha akarja... Ez nem történhetett így. Nem lehet, hogy már megint azok vesznek oda, akiknek élniük kellene. Ugyanazt a bánattal keveredő dühöt éreztem magamban, mint amit Vasil elfogásakor. Dimitrij nem ezt érdemelte. Vasil, Jatta és Alek sem érdemelték ezt, anyának és apának sem kellett volna olyan korán meghalnia, és Ruel is kiharcolt magának egy második esélyt, most mégis mind halottak, mind itt hagytak...
A harag szép lassan eltemette a szomorúságom. Felülkerekedett rajta. Szétégette, perzselte a bensőmet. Ennyit ér hát a küzdelem, mindezek után ugyanaz a vége: harc, gyűlölet, és még több halott. Már tudtam, mit érezhetett Kesia aznap, amikor lemészárolta Lijed Vasen banditáit az erdőben. Mindent megtett, hogy megmentse a szeretteit, mégsem ért vele semmit. Mind odavesztek, míg a bűnösök életben maradtak. A világ ment tovább. Az igazságtalanság és a bosszú véres spirálja pedig csak egyre lejjebb rántott mindent és mindenkit.
Zmerik újra rám irányította a fegyverét. Ám ezzel egyidőben Vorma katonái is őrá. Látta jól. Talán ezért nem lőtt rám azonnal.
Talpra álltam és üveges tekintettel megszólaltam.
– Le a fegyvert.
Jeges volt a hangom. Még a kapitányt is meglepte.
Elvicsorodott.
– Nézd csak meg, mit okoztál – vetette oda.
– Azt mondtam, le a fegyvert – ismételtem nyugodtan.
– Mind miattad van, te kis csitri! – sziszegte. – Ezt akartad, mi? Undorító!
Beharaptam az ajkam. Nem szabadott volna hagynom, hogy ez történjen Dimitrijjel. Nekem kellett volna irányítani. Mert megtehetném... Akár most is.
Meg is fogom tenni.
Még a henkják segítségére sem volt szükségem, hogy érezzem, ahogy minden porcikámat elárasztja a mágia. A kezembe zártam Kesia csontmedálját és végre szabadjára eresztettem a haragom.
Ugyanezt a sötétséget éreztem önmagamban, amikor kimásztam a tóból és hazaindultam. Csak most sokszoros erővel morajlott bennem a mágia. Elfáradt a testem, tisztában voltam vele, hogy nehezen viselne még több fájdalmat. Mégsem bírtam visszatartani.
Nem is akartam. Ez vagyok én – élve vagy holtan. Annyi biztos, hogy nem Zmerik fog végezni velem. Előbb én végzek vele, akkor is, ha nem élem túl. Vele, és ezzel az egész átkozott hellyel. Ideje már.
Most nem tombolt körülöttem vihar, mint Kesia haragjának éjjelén vagy a Lunnaje ünnepén. Beesteledett, és a sötétség sok rettentő ígéretet tartogatott számomra.
Mintha megfagyott volna az idő. Dermedten álltam, mialatt fénypontok tünedeztek fel a fák között. Áttetsző, kósza formák voltak csupán, lélekcafatok, akik mindvégig figyeltek engem. A nidák itt voltak, mint mindig. Reszketett az alakjuk, mintha tudnák, mire készülök.
Őszintén szólva én magam nem tudtam pontosan. Széttártam a karom, és egyszerűen csak... Megragadtam. Mindegyiküket.
A mágiám küzdött ellene, egyszerre okozott iszonyú fájdalmat, mégis kellemes volt, ahogy az erőm összekapcsolódott a lelkükkel.
Mindenki mozdulatlanná vált. Zmerik, Jagor, a katonák. Mind.
Olyan volt, mintha játékbabákat rángatnék egy madzagon, ami viszont túl rövid ahhoz, hogy tovább mozgassam. Megfeszítettem, egyre jobban, és már csak az volt a kérdés, hogy elengedem-e, vagy inkább eltépem az összeset.
Elbűvölő látvány volt ennyi kísértet egy helyen. Élő szellemek. Csavartam tovább a madzagot, és minél jobban feszült, annál könnyebben váltak le a lelkek a testekről, mint a hús a csontról, hiába ragaszkodtak egymáshoz annyira.
Mosolyogtam. Nem is, vigyorogtam – hiába sajgott már mindenem. Az ájulás határán álltam, alig láttam a méreg által okozott égető fájdalomtól, és mégis élveztem a hatalom ízét.
A kezemben volt az életük. Szó szerint. Olyan könnyű lett volna eltépni! Nem csoda, hogy Kesia sem bírt ellenállni ennek.
Kesia.
Hallottam a hangját a fejemben.
Az ajándékom. A tiéd.
Az erő, a hatalom, mindez a keserű gyűlölet és harag, ez az őrület... Ott volt a medálban, a szellemlány lelkével együtt. Romlott mágia csörgedezett az ereimben, erőt adott és fájdalmat, küzdelmet vívott a tiszta mágiámmal. Én pedig elvesztem. Nem tudtam, melyik fog győzni, a harag összekuszált a fejemben mindent, de a hangok mégis tiszták maradtak...
Áldozat és hatalom. A mágia megváltoztat.
Nem hallgattak el, hiába fogtam be a fülem.
Megvédem őket, akkor is, ha az életembe kerül.
Csak kósza mondatokat tudtam kivenni a hangcsomókból.
Jobb vagy, mint én. Maradj is az.
Zsongott a fejem. Szédültem. Döntenem kellett, hogy mit teszek, most, muszáj volt, mert a testem már nem bírta ezt sokáig. Csoda, hogy még egyáltalán talpon voltam.
Ha most megölöm őket, vajon mi történik az erdővel? Én lennék a következő a sorban? Kesia nyomába lépnék, és a múlt megismételné önmagát?
De én...
Nem ezért jöttem ide.
Megroggyant a térdem, a lelkek fonalai még mindig az ujjaim közt reszkettek, hol megfeszülve, hol ellazulva. Élet és halál szélén tartotta őket a mágiám, ami viszont lassacskán engem emészt fel, ha nem szabok neki gátat valahogyan.
Leküzdve minden kínt tettem egy lépést Vasil sírja felé. Meleg könnyek folytak le az arcomon, az éjszaka hűvösében még jobban éreztem őket. Féltem, te jó ég, annyira féltem...
Térdre csuklottam. Az erdő rám várt, azt leste, kiosztom-e a jól megérdemelt büntetéseket, vagy belehalok a saját bosszúmba. Még a nidák is körém gyűltek, arctalan fényfoltokként lebegtek a sötétben.
A madárkoponyát tartó zsinegbe akasztottam az ujjam. Dimitrij vérétől volt ragacsos a bőröm. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, miközben levettem Kesia medálját és Vasil sírjára fektettem. A gyökerek ezúttal nem mozdultak meg, de az apró koponya felfénylett. Láttam, ahogy a fénycsík átitatja a sír körüli földet, beborítja a fűbe nyomott kezemet, végigsiklik a sírkövön, majd fokozatosan elhalványul.
A mágiám eleresztette a lelkeket. A fájdalom alább hagyott, majd teljesen megszűnt. Lehunytam a szemem, az izmaim felmondták a szolgálatot. A földre rogyva kellemes nyugalom lett úrrá rajtam, élveztem a belém költöző ürességet.
Mikor újra kinyitottam a szemem, hirtelen kiélesedett a látásom. Megdöbbentett a látvány. A körülöttem csoportosuló nidák alakja összemosódott és egészen új formát öltött. Egyre jobban hasonlítottak emberi alakokra, sőt, már ki tudtam venni az arcukat is. Úgy néztek ki, mint Jatta húgának szelleme, csak épp most...
Anya és apa néztek vissza rám alig pár lépésnyire tőlem. Rotta mama is ott volt mellettük. Mosolygott. Könnyek csípték a szemem. Visszakaptam a családom?
Ekkor vettem észre, hogy valamit egészen másképp látok, mint eddig. A világ újra mozogni kezdett. Hangokat nem hallottam, de a látvány önmagáért beszélt.
Zmerik kapitányt katonák vették körbe és fogták le. Árnyékszemű Jagor a fia mellett térdelt, a kezét szorongatta és a mellkasára hajtotta a fejét. Új arcok is belekeveredtek a tömegbe. Leonid herceget és Aleket pillantottam meg néhány vormai katona kíséretében, lélekszakadva rohantak felénk. Leonid kiáltozott valamit, Alek Dimitrijhez sietett, Mila pedig épp előmerészkedett a kápolna rejtekéből, hogy csatlakozzon hozzájuk. Katonák veszekedtek egymással, a császáriak egy része Zmeriket igyekezett védeni, a másik Leonidnak segített, a vormaiak pedig egyöntetűen Zmerik ellen fordultak.
Igen furcsa volt mindezt hang nélkül végignézni. A legkülönösebb mégis a Vasil sírköve előtt heverő alak volt. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy csapzott, sötét hajú rongykupac. Sirkai katonai egyenruhát viselt, a szőrmesapka már lecsúszott a fejéről.
Egyik percről a másikra aztán váratlanul megszűnt a csend. Újra fordult velem egyet a világ, mintha szakadékba zuhantam volna, közben pedig hallottam a katonák és Jagor ordítozását, puskadörrenést, a szél zúgását...
– Kalena! – kiáltotta valaki.
Hiába. Nem bírtam megszólalni, egy hang sem jött ki a torkomon.
Még a szememet is képtelen voltam kinyitni. Hogy mi történt velem, arról fogalmam sem volt. Csupán egyet tudtam biztosan, mert ez a kép beleégett a gondolataimba.
Én voltam az.
Önmagamat láttam ott heverni a sír előtt.