life goes on | kth.

23

Az embereket mindvégig, az utolsó percig, a remény hajtja. Ha az örökre eltűnik, s meghal vége van. Onnantól mindenki feladja. Senkit sem fog közel engedni magához, közeli barátokat eltaszítja magától. Tudom miről beszélek, mivel én is ilyen vagyok. Amikor azt hittem, hogy Ő lesz a reményem örökre eltűnt és elbuktam.

– Jungkook? – fogtam meg az előttem álló férfinak a kezeit. Ameddig ő hátra fordult hozzám talán éveknek tűnt, annyira ideges voltam.

– Sajnálom hölgyem, szerintem valakivel összekever. – mosolygott rám az ismeretlem alak. Bocsánat kérve, lehajtott fejjel sétáltam el onnan.

Az eső még mindig szakadt, de már nem érdekelt. Valahogy akkor az volt a legkisebb gondom. Holnapra szinte biztos, hogy tüdőgyulladás fogok feküdni otthon. A vászon cipőm már rég beázott, a zoknim tocsog a víztől, a hajamról nem is beszélve. Pilláimat felemelve az ég felé, gondoltam Jungkookra. Mindent megtennénk, ha vissza lehetne hozni. Ha most itt állna előttem gondolkodás nélkül ugranék a nyakába és el nem engedném soha többé. Az első könny végig gördült azcomon, és azt követte a második, a harmadik és így sorjában. Zokogtam. Szét voltam törve belülről, és úgy éreztem, hogy innen nincs kijut. Csakis magamnak tudnék segíteni, de mi van ha már nem akarok. Belefáradtam mindenbe. Sodorhatnék az árral, viszont valami mindig meggátul ezzel. Nem hagyja, hogy belülről felemésszen a fájdalom, ami sok éve bent tombol, mint egy vihar, ami órák óta készülődőbe van, de seperc alatt sodor el minket.

Az út szélén álltam, ahol csak magam elé merengtem. Az autók sokasága haladt el előttem, amik szercsegtek, a vizes úttól. Elindultam az úttest felé, de épp jött egy autó. Másodpercek kérdése volt, hogy megáll-e vagy sem, én csak álltam ott és néztem, amíg egy kar nem rángatott ki a letargiából. Derekamnál fogva húzott el onnan, és gyorsan a járdára lökött. Mikor felnéztem rá újra sírva fakadtam és a vállára hajtottam fejemet.

– Taehyung. – suttogtam erőtlenül, amit egy szoros öleléssel reagált le.
Szótlanul beültetett a kocsijába, ahol már nem voltak a többiek, csak mi ketten. Vizesen beültem, be se kötöttem magam, csak felhúztam a lábaimat, és az ablaknak döntöttem a homlokom, majd vártam ameddig nem érünk a lakáshoz.

Amikor megérkeztünk már egyáltalán nem esett, de még borús volt az ég. Amíg az ajtónkhoz nem értünk mindketten csendben voltunk, majd ő kinyitotta azt és kitárta előttem. Kérdőn néztem rá, hogy miért akarja, hogy én most miért menjek be a lakásába, de ő csak egy biztató mosolyt küldött felém. Bizonytalanul bementem, mintha soha nem jártam volt itt ezelőtt.

– Szedek neked elő száraz ruhát a szekrényemből. – mondta egyszerűen Taehyung, ami kissé megijesztett.

– Nem bánnád, ha vennék egy forró fürdőt is? – játszottam idegességembe az ujjaimon lévő gyűrűkkel.

– Dehogy baj. – adta át a ruhákat, és én egy 'köszönömet' elhadarva be is mentem a fürdőszobában.

A hideg bőrömet szinte már égette a forró víz. A hajamat is megmostam és természetesen semmiféle női tusfürdő vagy épp sampon lett volna itt, de nem érdekelt, mivel imádtam a férfi samponokat és tusfürdőket még jobban is szerettem.

Vizes hajjal és a hatalmas Taehyung pólójával tértem vissza. A férfi épp a kanapén ült és a telefont görgette, csakhogy azon nyomban letette mikor meglátott és odafutott hozzám.

– Jobban vagy már? – mosolygott rám én meg egy bólintással.

– Akkor rendben! – adott egy ütést a fejemre, és azonnal odakaptam.

– Ezt most miért kaptam? – háborodtam fel teljesen jogosan.

– Ez volt a vicc és most jöjjön az agymosás. – ültetett le a kanapéra engem és ő is helyet foglalt mellettem.
– Amit az előbb láttam, nagyon remélem, hogy soha többé nem látom, és te sem fogod megtenni. – utalt, hogy majdnem elütött az autó.