life goes on | kth.

11

— Nem. Nem jött el. – húztam a kézfejemre a pulcsimat.
Láttam Taehyungon, hogy pillanatok alatt ideges lett. Az erei kidudorodtak, mindenhol, és a feje lángokba volt.
— Ne légy mérges. Engem nem hat meg a dolog, akkor téged se érdekeljen. Én voltam a hülye, hogy azt hittem megváltozott. Tévedtem. Újra. De hát naiv kisliba vagyok. Ebből látszik az, hogy még nem állok készen egy új kapcsolatra. – mondtam mire azonnal meg is bántam. Bár lehet, hogy jobban tettem. Így legalább nem fektetek bele olyan reményeket, amik elhihetik, hogy bármi is lehet köztünk.

— Oh. Értem. – most vaksi vagyok, vagy tényleg csalódottság ült ki az arcára?
— Az a te zongorád? Nem is láttam, mikor segítettem pakolni. – tereltem el a témát. Igen. Kitalálhatáttok már, hogy ebbe az egybe nagyon is jól vagyok. A téma elterelésbe.
— Igen. Azért nem láttad, mert nem rég hozattam fel. – mondta el az igazságot.
— Játszasz valamit rajta? – kérdeztem meg csillogó szemekkel, mivel igazán szerettem volna látni, ahogy játszik.
— Nem hinném, hogy a szomszédok örülnének neki. – nevette el magát, majd a vihar visszatért köreinkba és szinte olyam világos lett a nappaliba, mintha nappal lenne.
Beleremegtem a látványától s beletemettem a tenyerembe az arcomat.
— Azt hiszem inkább játszok neked. – változtatta meg a véleményét rögtön.

Leült a zongora elé én pedig mellé. 1 percig gondolkozott, hogy mit játszon, majd hosszú ujjai rátévedtek a fehér billentyűkre.
Gyönyörűen csinálta a dolgát. Akkor lepődtem meg igazán, mikor elkezdett énekelni hozzá. Csillogó szemekkel néztem az arcát és figyeltem, ahogy a szája mozog.
Kinyitotta a pilláit, majd egyenesen az íriszeimbe nézett s úgy énekelt tovább. Zavaromba beletúrtam a hajamba és rámosolyogtam.

— Ezt te írtad? – kérdeztem, amikor véget ért.
— Igen. Én. – pirosodott ki az arca, és már hasonlított egy paradicsomra.

— Gyönyörű. A hangodról meg ne is beszéljünk. Idolként mindenkit legyőznél az biztos. – mondtam teljesen komolyan, mivel tényleg így gondoltam.
— Ne beszéljünk hülyeségeket. Nekem ez csak hobbi. – mosolygott csukott szájjal.
— Ez nem az. A hangod csodálatos, zongorázni is tudsz. Nem tudom, hogy táncolsz, de ha nem megy itt vagyok én, megtanítalak. A kinézeted. A kinézeted pedig szerintem már túlságosan is mesébe illő. – hajtottam le a fejemet zavaromba.

— Tudsz táncolni? – lepődött meg.
— Öhm. Igen. Azt tanultam a fősulin. Világ életembe szerettem táncolni, szóval. – vontam meg a vállámat.
— Ha már megmutattam én is, hogy játszok, akkor mutasd meg te, hogy hogy táncolsz. – mondta mire kihúzta magát.
— Szerintem mennünk kéne aludni. – álltam fel hirtelen onnan.
— Aludj itt. Nálam. – ajánlotta fel, majd azonnal egy bűntudattal néz fel rám.
— Mármint te az ágyamba én a kanapén. Azt mondtad nem szeretsz viharba egyedül lenni. – állt fel ő is, majd szembe állt velem.
— Egy feltétellel. Te az ágyadba én a kanapén. – huppantam azonnal a kanapéra és el is feküdtem rajta.
— Azt már nem! – jött felém, majd mennyasszony pózba felkapott.
— Taehyung tegyél le, most rögtön! – ütöttem meg fedetlen mellkasát, viszont csak vigyorgott.
— Nem mondom mégegyszer. Tegyél le! És a kanapéra. – mutattam fel az ujjamat, csakhogy ő mindig nem reagált semmit.
— Oppa. – hirtelen azt sem tudtam, hogy mit is mondok. Rögtön megállt velem és a szemembe nézett.
— M-Mit mondtál? – dadogott, majd szorosabban fogott.
Nem tudtam az íriszeibe néztem, mert így is zavarba voltam. Minek kellett így hívnom.
— Nézz a szemembe és mondd ki. – mondta mély hangon, majd leült az ágyra és így már az ölébe voltam.
Félénken felnéztem s megszólaltam.
— O-Oppa. – vettem le a nyakáról az összekulcsolt kezemet.
— Itt bent alszol. Nincs vita. – állt fel, majd egy kis idő után el kezdett újra esni az eső, de úgy, mintha dézsából öntenék azt. Az ég elkezdett hangosabb morogni és villámlani. Megremegtem ennek hallatára és a fiú felé néztem.
— Taehyung várj. – szóltam utána mielőtt kimehetett volna.
— Igen? – fordult rögtön vissza.
— Ha nemet mondasz nem baj, de itt tudnál maradni. Nagyon félek. – birizgáltam pulcsim anyagát.
— Itt maradok, csak hozok plédet és megágyazok magamnak a földön.
— Azt már nem! Beleegyeztem, hogy itt alszok a te ágyadba, de azt nem hagyom, hogy a földön aludjál! – fogtam meg a csúklóját és szépen leültettem a másik felének az ágynak.
— Most a-azt a-akarod mondani, hogy aludjak veled e-egy á-ágyba?
— Taehyung. Ha nem fejezed be ezt a dadogást ki megyek és a kanapén alszok. Semmi nem lesz. Nyugi már. Elég nagy ez az ágy. Szóval szép álmokat. – húztam magamra a takarót, ahogy ő is és elfordult majd én is. Háttal voltunk egymásnak és így tökéletes volt.