life goes on | kth.

4

— Hát ez meglepett. Nem hittem volna, hogy fogunk még találkozni. De akkor hagylak is, biztos sok dolgod van. – hagytam is ott, mielőtt bármit is mondhatott volna. Valahogy nem jó előérzetem volt vele kapcsolatba. A testemet átjárta az idegesség, majd ránéztem pulton lévő dohányos dobozra és tüstént a kezembe vettem azt. Előkerestem egy öngyújtot és kiléptem az erkélyre. Bevettem a számba a gyilkos rúdat és meggyújtottam. Hetek óta, hogy utoljára cigiztem. Nem nyúltam azóta hozzá, de még meg sem fordult a fejembe. Viszont most valahogy muszáj volt. Leültem a székre, felhúzott lábakkal majd beleszívtam.
Kifújtam a füstöt, ami jó érzéssel töltött el és kezdtem lenyugodni. Igazából én magam sem tudom, hogy miért voltam olyan feldúlt. Talán azért, mert nem szeretek új embereket megismerni, mert ilyennek mindig csalódás volt a vége.
Elnyomtam a cigimet, majd bementem és bekapcsoltam a tv-t. Azonnal feltűnt a leghíresebb banda, az EXO. Tőlük ment a Love shot, amit imádok és csak ezt tudom meghallgatni tőlük mert az összes többi nekem annyira nem jön be.

— Na hát csajszi, tudod kit láttam az. Te dohányoztál. – szakította félbe az előző mondatát, Dasom, mikor belépett az ajtómon.
— Én is örülök neked. Viszont létezik csengő is. – kapcsoltam át valamilyen főző műsorra.
— Rajtad úgy látszik az a rohadt dohány sem segített. Egyébként azt hittem le szoktál róla. Talán nem a kék herceg miatt szívtál újra? – húzogatta a szemöldökeit.
— Vele találkoztál az előbb? – kerekedett ki a szemem.
— Talált süllyedt. De csak elmentünk egymás mellett. Viszont én mikor megláttam azonnal leesett, hogy ő az akiről beszéltél. Azt csodálom, hogy még nem máztál rá. – ült le mellém a kanapéra.
— Jól tudod, hogy nem tudnék. Az okát is. – hajtottam le a fejemet.
— Igen. De nem ülhetsz életed végéig, szingliként ezen a kanapén. Én megértelek Mirae, és ezt te is tudod. Csakhogy örökké ezt nem csinálhatod. – igaza volt, de nem lettem volna rá képes. Még nem.
— Nekem most így tökéletes.  Azonban ne most ecseteljük ki a szerelmi életemet. Veled mizujs és Jiminnel? – kérdeztem rá, hátha vannak új fejlemények.
— Hát egyébként kiderült nem is Jiminnek hívták. – gondolkodott el.
— Ugye csak hülyéskedsz. Te aztán nem vagy semmi. – nevettem el magam.
— Hát most na. Nem a nevet jegyeztem meg. Mit vársz tőlem. – nevette el ő is magát.
— Hogy derült ki, hogy nem az a neve?
— Ma reggel felhívott. Beszélgettünk meg minden. Aztán úgy köszöntem el, hogy szia Jimin. Erre azt válaszolta, hogy Jin vagyok és letette. Szóval igen, eléggé kínos volt. De mentségemre eléggé hasonlít a két név egymásra. – tette fel védekezően a kezét.
— Hát persze. – röhögtem tovább.
— A te lovagodnak legalább megkérdezted a nevét? – nézett fel rám kíváncsi szemekkel.
— Nem is mutatkoztunk be egymásnak. Szóval még mindig ismeretlen számomra.
— Te rosszabb vagy nálam. Én legalább próbáltam tippelni. – húzta ki magát. Erre én megforgattam a szememet és elmosolyodtam.
— Nem is érdekel, hogy hogy hívják. Majd, ha elmondja én is.
— Jó terv. Viszont most már mennem kell az állás interjúra. Szurkolj nekem, hogy minden rendben legyen. – ölelt át Dasom.
— Lélekben ott is leszek veled. Vigyázz magadra.
— Te is. Majd hívlak, szia. – köszönt el és elment.

Mivel láttam, hogy eléggé elment az idő, így kénytelen voltam valami normális ruhát felvennem. A hajamat egy kócos kontyba kötöttem fel, majd felvettem a szemüvegemet. Indultam ki, hogy kirakjam a szemetet, viszont a folyosón egy szőrcsomóba botlottam.

— Hát szia! Hol van a gazdid? Eltévedtél? Megkeressem neked. – vettem fel a kutyát és rögtön megnyalta az arcomat.
— Mindjárt megzabállak. Mi a neved? – néztem a nyakörvét, de csak egy T volt belegravírozva.
— Na csak, hogy meg lett. – találtam magamat újra szembe vele.
— A tiéd? – mosolyogtam a karomba lévő csodáságra, mikor odabújt hozzám.
— Igen. Nagyon szeret téged már most. Pedig eléggé félénk egy kutya és nehezen barátkozik. De te akkor különb vagy számára. – simogatta meg a kutyáját.
— Hát tudod, jobban szeretnek a kutyák, mint a férfiak. Egyébként hogy hívják?
— Ez egy kicsit sértő, hogy előbb kérdezed meg az ő nevét, mint az enyémet. – nevetett fel jóízűen.
— Aish. Bocsánat. Choi Mirae lennék személyesen. — nyújtottam a kezemet.
— Kim Taehyung. És ez a gyönyörűség pedig Yeontan. – tette a hatalmas kezét az enyémbe, aminek a hatására egy kicsit megugrottam, aminek az okát én se tudom.
— Kim Taehyung és Yeontan. — ízlelgettem neveiket.
— Nem akarok. Tapintatlan lenni, de nem tudnál segíteni nekem? Soha nem fogom befejezni a pakolást. – nevetett kínosan.
— De, persze. Ma úgysincs programom. Csak előtte leviszem a szemetet. – vettem volna fel, de ő kikapta a kezemből.
— Hagyjad csak. Majd megteszem helyetted, ha már segítesz, ennyivel tartozom.
— Köszönöm!

Pár percen belül vissza is ért, majd bementünk a lakásába, ahol tényleg egy hatalmas doboz labirintus fogadott.
— Húha. Tényleg jó sok cuccod van.
— Nem muszáj segíteni egyébként. Nem akarok a terhedre lenni. – nézett le a padlóra és a cipőjét kezdte el vizsgálni.
— Ugyan. Semmiség. Csak mondjad, hogy mit hova tegyek.

Abba pár órába, nem nagyon beszéltünk, csak annyit, hogy mi, hol legyen elhelyezve. Nem találtunk meg a közös témát, így nem is erőltettem, ahogy ő sem.
Papír dobozokból még bőven volt, viszont kezdett esteledni, és ezzel egy időbe kezdtem fáradni, amit ő is észrevett.
— Kérsz valamit? Egy kicsit pihenjünk. – mondta mire el foglaltam az egyik széket.
— Egy pohár víz jó lesz.
— Köszönöm szépen, hogy segítettél. Nagyon hálás vagyok.
— Nincs mit. Viszont lehet már mennem kéne. Mert ha még itt leszek 1 órát, akkor nagy esélyt látok arra, hogy itt bealszik. — horkantottam fel.
— Persze, menj csak. Jó pihenést.
— Köszönöm, neked pedig további jó munkát. – mentem volna ki az ajtón, ha Tan ezt nem akadályozta volna meg.
— Hát hali újra. Nem engedsz ki? –mondtam, mire csak odabújt a lábamhoz.
— Jobban szeret téged, mint engem. – szólalt meg, Taehyung.
— Hát azt kétlem. – vettem fel, majd átadtam a gazdájának.
— Jó éjt, Taehyung. –mosolyogtam.
— Szép álmokat, Mirae.