life goes on | kth.

9

Reggel, munkába menet, beugrottam a közeli pékségbe, hogy vegyek magamnak reggelit, mivel semmit nem ettem otthon.
Kiválasztottam, hogy melyik pékárut is szeretném, kifizettem, viszont annyira a kajára fókuszáltam, hogy nem vettem észre, hogy van előttem valaki.

— Jaj, elnézést, nem vettem észre magát. Yunho? – ismertem fel azonnal a férfit.
— Mirae. Jézus de régen találkoztunk. Már vagy 7 éve? – mosolygott rám. Yunho az általános iskolába volt az osztálytársam és hát akkoriban tetszett nekem. Találkozgattunk egyszer kétszer, csakhogy valamikor engem felültetett, viszont azóta bocsánatot kért, barátok maradtunk. Csak tinédzserek voltunk, és bolondok.
— Nagyon jó látni téged. Nem igazán beszélgettünk, miután elballagtunk. – ivott bele a kávéjába, majd kimentünk a boltból.
— Hát sajnos ez igaz. De örülnék, ha egyik nap találkoznánk és tudnánk beszélni rendesen, mert nekem hamarosan indul a munkaidőm. – realizáltam mikor ránéztem az órára.
— Nekem a ma este tökéletes, ha neked is.
— Benne vagyok. Ma pont korán végzek. Mégegyszer örülök, hogy találkoztunk. – öleltem meg búcsúzás képpen.

Elkezdtem szedni a lábaimat az étterem felé, mert nem nagyon akartam késni. Így is Yunheenek sokat köszönhetek, hogy falazott nekem, majd pénteken adott nekem egy szabadnapot, nem szeretném egy kicsit sem, ha magamra haragítanám a főnököt.

— Jó reggelt, Unnie. – intettem neki, mikor megláttam.
— Neked is, Mirae-ya. Milyen régen találkoztunk. Nagyon hiányoztál már. – fejezte be az asztalok törlését, majd két puszit nyomott az arcomra.
— Nekem is te. Mi volt ameddig nem voltam? – érdeklődtem miközben hátra mentem öltözni.
— Csak a szokásos. Sok vendég. Sok meló. Lefárasztott ez az egész. – ült le az egyik padra.
— Nagyon röstellem, hogy egyedül kellett végig vinned azt a két napot. – ült az arcomra egy megbánó tekintet.
— Jaj ne hülyéskedj. Szívesen tettem meg. Láttam rajtad, hogy nem bírtad. Én csak túlságosan együttérző vagyok, szóval rá se ránts. – legyintett egyet a kezeivel.
— Attól még, ha bármi van szólj. Segítek neked, mert valahogy meg kell háláljam. –  nevettem fel, mire ő is.

Ez a nap nem volt nagyon forgalmas, amit természetesen nem bántunk. Mert ez az étterem eléggé híres és nagy, minden nagyobb ember ide szokott jönni, de hála a jó égnek most ez így kimaradt.

Hallottam, hogy érkezett egy vendég, így odakaptam a fejemet, viszont annyira bepánikoltam, hogy lebuktam a pult alá. Négykézláb mentem a személyzet részlegre, majd Yunhee cipőjével találtam szembe magam.

— Szerintem még több pihenés kell neked. – kuncogott, majd segített felállni.
— Megtennéd nekem, hogy azt a vendéget ki szolgálod te, anélkül, hogy megkérdezed miért, mert utána megmagyarázom esküszöm. – mondtam, mire csendesen bólintott egyet.

— Jó napot uram. Mit adhatok? – ment oda a barátnőm.
— Jó napot. Véletlenül ma nem látta itt, Choi Miraet?
— Ki kérdezi? – vonta fel a szemöldökeit, Yunhee.
— Kim Taehyung. A szomszédja vagyok.
— Oh, hát ez esetben, nem tudok segíteni, mivel most nincs. Fél óra múlva tér vissza.
— Aish. Azért köszönöm szépen.
— Nem szeretne valamit esetleg inni? – mosolygott rá bájosan.
— Egy forró csoki tökéletes lesz. – a kijelentésén elmosolyogtam magam. Úgy látszik imádja ezt az italt.

Yunhee elkészítette neki, kifizette és el is ment. A lány szinte rögtön hátra jött hozzám, és kíváncsian fürkészte az arcomat, utána pedig elmeséltem neki.

— Apám. Ti rohadt módon vonzódtok egymáshoz. – vigyorgott, mint a tejbetök, én meg rávágtam a vállára egyet.
— Nem kell nekem kapcsolat. Nem állok készen rá. – hajtottam le a fejemet, mire Yunhee bűnbánó arccal nézett le rám, mert érezte, hogy olyan témába ütköztünk, amit nem szívesen hozok fel.
— Ha bármi van. Engem megtalálsz. Nem kell azonnal most elmondod. – mosolygott rám, majd megsimogatta a karomat.