life goes on | kth.

20

Taehyung

Egy hete, hogy már beszéltem Miraevel és meghoztunk a döntést. Azóta viszont kerültünk egymást
Én egész nap a szobámba kuksolok, ő pedig dolgozik. Nekem is kéne egy munkát keresni, mert anyám nem jó szívvel fizeti az egyetemet. Elnézést mostohaanya. Az elejétől kezdve olyan ellenszenv alakult ki köztünk, hogy már nem bírtam és én elköltöztem otthonról. Apum, viszont mindent megtesz annak érdekében, hogy mindent megadjon nekem, még úgy is, hogy 22 éves vagyok. Most kérdezhetitek azt, hogy hol van az édesanyám. Őszintén szólva, mikor megszült engem lelépett. Nem igazán jutott nekem egy igazi anya az életembe. Régen hiányoltam ezt az érzést, de ma már próbálok nem foglalkozni ezzel.

Holnap után lesz Hoseok születésnapja és Yoongival kitaláltuk, játékterembe megyünk vele. Természetesen Hyungnak azonnal eszébe jutottak a lányok, hogy jöjjenek el ők is velünk. Határozattan mondtam rá nemet. Azután a beszélgetés után szerintem a legkevésbé akar engem látni bármelyikük, és az igazat vallva, Dasom elég ijesztő volt akkor. Simán letépte volna a golyóimat. A játékterem után pedig elvisszük egy étterembe-természetesen nem oda, ahol Mirae és Yunhee dolgozik-ahova most kéne mennem, hogy lefoglaljak egy asztalt.
Előhúztam a szekrényből egy nadrágot és gyorsan beleugrottam. Elvettem a komódról a kocsi kulcsimat, majd felhúztam magamra cipőmet. Lementem oda, ahol parkol az autóm és már be is pattantam. Yoongival azt gondoltunk, hogy a kedvenc éttermébe vigyük el, így nem lesz kínos, ha esetleg nem ízlik neki a kaja.

Leparkoltam az épület előtt s fellépkedtem lépcsőn. Rögvest a pulthoz mentem és egy velem egy idős lány mosolygott vissza rám.

- Üdv. Egy asztalt szeretnék foglalni négy...hatunkra, július ötödikére. – mi a frászt csinálok.

- Rendben. Most szeretné kifizetni, vagy akkor? – ütötte be az összeget a gépbe.

- Most. – vettem elő a kártyámat, aztán lehúzta azt.

- Köszönöm szépen. – intettem egyet, azt követően pedig elakartam menni, viszont utánam szólt.

- Ezt itt hagyta. – adott egy papírt. Kihajtottam a kis cetlit és a száma állt ott.

- Öhm. Ez igazán hízelgő, de van párom. – adtam vissza, majd azonnal hátra is fordultam és kimentem. Fogalmam sincs, hogy miért hazudtam, nagyon aranyos lánynak tűnt, de mégis valaki más foglalja el az agyamat, minden egyes áldott nap.

Már éppen nyitottam volna a kocsit, amikor meghallottam a nevemet. Vettem egy 360 fokos fordulatot s Yunhoval találtam szembe magamba.

- Yunho. – köszörültem meg a torkomat. Egyáltalán nem volt kedvem a vele folytatott párbeszédhez. Egy beképzelt seggfej.

- Rövidre zárom a dolgot aztán mehetsz is. – fröccsögte hozzám szavait. - Ajánlom, hogy ne legyen semmi köztetek Miraevel. – mutatta felém az ujját, én meg egy nevetésnek nem nevezett horrkantást hallattam.

- Mi van ha már van valami? Meg nincs hozzá semmi közöd. Elcseszted haver. – léptem közelebb hozzá.

- Nem lennék olyan biztos abba, hogy én rontottam el. Közülünk nem én vagyok, aki hazudik neki. Nemde? – vicsorgott, majd megpaskolta a vállamat.

- Mármint? – néztem rá furán.

- Tudom a kis titkodat.
Amivel nem is lenne gond, de Mirae nem sejt semmit. Gondolom nem nagyon örülnél neki, ha valaki kikotyogná. – nem. Az nem lehet. Honnan a francból tudja?

- Mégis milyen játékot űzől velem, Yunho? Arra kérsz, hogy hagyjam békén, mert te rá akarsz mászni, aztán dobod a picsába. Viszont, ha nem teszem meg ezt, akkor kitárod a titkomat? – tágultak ki orrnyergeim. Éreztem, hogy a fejem lángokba ég. Ott tartottam, hogy neki megyek.

- Így is, úgy is elveszted. Hát nem érted? Ha én mondom meg neki, akkor azért mert nem te álltál oda elé, elmondani. De, ha veszed a bátorságot és te tárod fel a saját titkodat neki, akkor minden bizonnyal azért, mert nem mondtad el a legelején. Taehyung. Te már rég elvesztetted Miraet. – na ennyi kellett. Ökölbe szorítottam a kezem s már emeltem volna fel, ha nem kapja el valaki. Oldalra néztem az illetőre és Dasom állt ott.

- Yunho. Húzz innen. Senki sem kíváncsi a gyász pofádra. Plusz, ha elkezdtetek volna verekedni, nem éppen te jöttél volna ki jól, mivel ahogy látom Taehyung laposra vert volna téged. Szóval hord el innen magad, amíg szépen mondom. – állt közénk s végig az előttünk álló fiú szemébe nézett, aki gúnyosan lenézett ránk.

- Még nem végeztünk. Az ajánlatom, meg még mindig áll. – szorította meg a táskája pántját, Yunho, majd ott hagyott minket.

- Szívesen. – fordult meg felém.

- Köszönöm. Igazad lett volt Nem igazán ismerték volna fel az emberek, ha én most ütni kezdem. – vakartam meg a tarkómat. - Ugye nem hallottál semmit a beszélgetésünkből? – realizáltam, hogy mindvégig itt lehetett.

- Őszintén szólva semmi olyat nem hallottam. A végére értem ide, mikor már emelted fel a kezedet. Gondoltam közbe lépek, ne csináljál hülyeséget. – biccentett egy balra.

- Elvigyelek haza? – ajánlottam fel a segítségemet, ha már egyszer ő is segített nekem.

- Azt megköszönném. – kerülte meg a kocsimat és már be is pattant az anyós ülésre.
Én így tettem, majd beindítottam a motort.

- Egyébként miért voltál itt? Nem igen járnak abba az étterembe. – kötötte be magát s komolyan rám nézett. Elég ijesztő egy lány.

- Nem sokára lesz Hoseok szülinapja. Ez a kedvenc éttereme, szóval elhozzuk őt ide, meg imádja a játéktermeket, főleg ha van ott bowling pálya. – mosolyogtam, aztán megráztam a fejemet.

- Yoongi is ott lesz? – hajtotta le fejét. Hirtelen rá kaptam a fejemet.

- Öhm. Igen. – bólintottam.

- Minket miért nem hívtatok meg? Mármint. Jó nyilván Mirae miatt. De nem azt mondtátok, hogy "barátok" vagytok? – rajzolt az ujjaival idéző jeleket.

- Igen Barátok vagyunk. Se több. Se kevesebb. – néztem tovább az utat, de a szemem sarkából láttam, hogy nem nagyon hiszi el.

- Taehyung. Hülye vagyok, de azért nem ennyire. A vak is látja, hogy nem tudtuk egymás nélkül élni. Csak Miraet nem értem. Téged meg pláne. Itt van egy gyönyörű, aranyszívű lány, aki láthatóan beléd van zúgva, te meg csak simán eldobod. Tudod mióta nem láttam ilyennek. – a hangjából ítélve tényleg nem értett semmit.

- Milyennek? – kérdeztem rá. A szívem ezerrel dobogott a válasza miatt.

- 2 év után. Láttam. Láttam a szemébe a reményt és az igaz boldogságot. És tudod mit, Taehyung? Ezt Te érted el. – jelentette ki. A szívem ketté hasadt abba a pillanatban. De valahol pedig mosolyogtam. Mert én tettem boldoggá. De aztán ugyanaz lett, mint 2 éve. - Itt jobbra. Aztán két ház tömb után kitehetsz. – mutatta meg. Erre csak egyet bólintottam. Nem tudtam egy mukkot sem mondani, miután kimondta. Mikor a szavak elhagyták a száját, tudtam, hogy igazat mond. Fáj. Fáj, mert igaza van. Fáj, mert ezt teszem Vele. Fáj, mert nincs más választásom. És, hogy miért nincs választásom? Megígértem neki, hogy vigyázok rá, örökkön-örökké. Viszont, arra senki sem számított, hogy ennyire vonzódni fogok hozzá. Ami nem helyes. Nagyon nem helyes.
Kitettem Dasomot a háza előtt, majd nem bírtam megmozdulni. Mikor már rég bement a lakásba, én még mindig bámultam üveges tekintettel. Egy könnycsepp lefolyt arcomon, s azt követte a második, a harmadik és így tovább. Felszökött a torkomból egy halk sikoly, majd a kormányra ütöttem.
Nem tehetem ezt vele.