Az élet ment tovább, nélküle. Semmit nem lehetett tenni ellene. Nem jelentkezett azóta a nap óta. Én pedig minden egyes nap, teli reménnyel vártam, hogy majd kopogtat az ajtómon. De nem tette. Hogy is tehette volna...
- Dasom, el fogunk késni az ünnepi ebédről! Tudod jól, hogy a szüleimnek a karácsony iszonyatosan fontos! – kiabáltam most már be a fürdőbe lévő barátnőmnek. Már vagy 30 perce el kellett volna indulnunk, de ennek a személynek már csak azért is 1 órája kell bent lennie, abba az isten verte szobába. Nem kifutóra készülünk, hanem a szüleim éttermébe. Kezdtem ideges lenni, de úgy komolyan és be akartam rontani hozzá, de épp akkor jött ki ő nagysága. Úgy lépkedett ki, mintha tényleg kifutón lenne. Erre csak meg forgattam a szemeimet és türelemetlenül néztem rá.
- Argh. Ha még annyi sincs benned, hogy megdicsérj, akkor lépjünk. – kapta el a fejét hisztisen s a bejárathoz vette az irányt.
- Sajnálom, de jobban aggódom, azért hogy anyáméktól mekkora leszidást fogok kapni. – temettem az arcomat a tenyerembe. Nekik tényleg fontos ez az ünnep. Nem tudom az okát, a miértjét. De őszintén szólva nem is foglalkoztatott ez a kérdés engem.
Felvettünk a kabátunkat és kiléptünk a hideg, havas időre. A magassarkú alatt csak úgy ropogott a hó. Imádtam ezt a hangot. A jeget már kevésbé, főleg ha pont akkor ütközök neki valakinek. Összeszorítottam íriszeimet, vártam a fájdalmat, ami éppen a hátsó felemet fogja érni. Csakhogy bárhogyan is vártam, nem történt meg. Nem csattantam a földön egy jó nagyot, helyette két erős kart éreztem a hátamnál és a fejemnél. Gondoltam barátnőmnek vannak ilyen jó reflexei ezért meg is köszöntem neki.
- Nem hinném, hogy Dasomnak hívnának. – nevetett fel egy mély hang, amire rögvest kinyíltak pilláim. Egy ismeretlen srác karjaiba voltam éppen, aki nem éppen nézett ki átlagosnak. Sőt. Már-már tökéletesnek nevezném. Egy nagy lendülettel állított vissza állóhelyzetbe, majd leporolta a havas térdét.
- Nagyon sajnálom. Béna voltam. Nem láttam. – nem győztem tőle bocsánatot kérni. Azt hittem ott nyomban elsüllyedek szégyenembe. Egy szerencsétlen vagyok. Miért nekem jutnak az ilyen élethelyzetek. Bár nem igazán bántam, főleg ha erről a fiúról van szó. Elnézést. Férfiról.
- Ugyan. Semmi gond. Nagyobb baja lehetett volna, ha hagytam volna a jégnek csapódni. Egyébként Jeon Jungkook vagyok. Örvendek. – nyújtotta a kezét.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
- Choi Mirae lennék, személyesen. Ő pedig a barátnőm, Kwon Dasom. – tettem bele a hatalmas kezébe az enyémet, ami eléggé hideg volt az időjárás miatt. Ezután a mellettem lévő szőkeség is kezet fogott vele, de sajnálatos módon, neki mennie kellett, szóval mi is mentünk útunkra.
- Alig tetszettetek egymásnak. – jelentette ki, mikor beléptünk az étterembe.
- Dasom. Normális vagy? A nevét tudom és ennyi. Ennyiből, hogy tudod levenni? Már meg sem lepődöm. – dobbantottam a lábaimmal, hogy a hó lejöjjön róla.
- Mert én nem vagyok vak. Szerintem fogtok még találkozni. – mondta teljesen komolyan, ami miatt megráztam a fejemet. Válasz nélkül mentem oda anyáékhoz, akik mikor megláttak egy hatalmas mosollyal köszöntöttek.
- Sziasztok kedveseim! – ölelt meg engem anya, és egy apait csapott a hátamra.
- Choi Mirae. Miért nem tudod felvenni telefonod? – ült vissza a székére s mi is helyet foglaltunk.
- Sajnálom, csak.
- Most ezt hagyjuk későbbre, nem azért vagyunk itt, hogy ilyennel foglalkozzunk. – szólt bele apa a mondandómba, amire helyeslően bólogatott mindenki.
Az étel isteni volt. De ezt megszokhattuk, mivel itt mennyei ízek vannak, főleg azért mert a szüleim étteremje. A nagy vacsora után, már csak beszélgettünk, úgy mindenről. Hiszen ritkán van az, hogy így leül az egész család együtt, mivel az évbe mindenki mással van elfoglalva. Iskola, munka és még sorolhatnám.
- A barátnődnek megint igaza lett. – súgta oda nekem Dasom, majd a fejével biccentett egyet hátra. Egy határozott mozdulattal abba az irányba, ahova mutatott. Épp akkor nézett ő is rám, és egy mosolyra húzódott a szája. A félénk énem miatt, azonnal visszafordultam és lecsúsztam a széken.
- Talán ismered azt a jóképű, fiatal embert? – kérdezte meg anya rám sem nézve, de nagyon jól láttam a pimasz mosolyát. Éppen meg akartam szólalni, de a mellettem ülő nőszemély megelőzött.
- Ohh, Choi asszony, ide fele jövet botlottunk belé. Vagyis Mirae botlott belé. Ugye? – lökte meg a karomat játékosan, de én szemeimmel már rég a pokolra küldtem. A szüleim csak nevettek erre és semmiféle megjegyzést sem tettek, aminek hálát adtam.
Mikor úgy döntöttünk a családdal, hogy átmegyünk hozzánk. Hátra fele fordultam akkkor már egyáltalán nem láttam Őt, így szomorú tekintettel vettem le a fogasról a kabátomat.
- Elnézést hölgyem. Ezt magának hagyták itt. – nyújtott a kezembe egy cetlit. Kíváncsian, de közbe felvont szemöldökkel bontottam ki a kis papír darabot. Egy telefonszám volt rajta, majd egy aláírást is felfedeztem. '– jjk' Mosolyogtam egyet s belesüllyesztettem a kabát zsembembe.
A beszélgetés során végig a kabátom zsebébe lapuló számra tudtam gondolni. Egyáltalán miért adta oda nekem? Nem is ismerjük egymást. Vagy netán pont ezért. Meg akar ismerni? Ez baromság. Ki akarna velem ismerkedni. Soha nem volt kapcsolatom. Nem futottak utánam a fiúk, amit igazából nem is bántam. Most meg belebotlok egy ismeretlenbe és tálcán kínálják fel nekem? Ez olyan abszurd. Meg egy pont ilyen jóképű férfi akar, majd tőlem bármit is. Megráztam a fejemet, hogy visszatérjék a valóságba s láttam, hogy készülődnek elmenni a vendégek. Kikísértem őket és hatalmasat sóhajtva zártam be az ajtót.
- Na mi nyomja a lelked, kicsim? – jött oda hozzám anyum. Ennyire rám van írva?
- Igazából nem fontos. Valahogy megoldom egyedül. Bár még soha nem voltam ilyen helyzetbe, szóval egyelőre még nem tudom mi tévő legyek. – dobtam le magamat a kanapéra s a tv-re a bámultam, amin a Reszkessetek betörők ment. Egy kezemen nem tudnám megszámolni mennyiszer láttam, de ugyanúgy leköt engem, minden egyes karácsonykor.
- Ahogy gondolod, kislányom. De tudod, hogy én mindig a szolgálatodra állok, akkor is, ha fiú van a dologba. – kacsintott egyet és mielőtt bármit is mondhattam magamra hagyott. Beharaptam alsó ajkaimat, majd egy határozott mozdulattal mentem a fogashoz. Belenyúltam a zsebembe, de nem találtam, gondoltam a másikba van, de meglepődve húztam ki onnan is a kezemet. Nem lehet, hogy elvesztettem. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
- Aish! – vágtam pofán magam. Most azt fogja hinni, hogy egyáltalán nem érdekel, pedig ez nem igaz. Nagyon szívesen beszélgetnék vele. Aggódva betrappoltam a szobámba, aztán becsaptam az ajtómat. Az arcomat belenyomtam a párnámba és egy halk sikoly szökött ki az ajkaim közül. Valahogy muszáj kapcsolatba lépnem vele. De hát, hogy a francba, ha az egyetlen elérhetőségét is elvesztettem. Semmi nem jut eszembe. Gyerünk Mirae gondolkodj.
Fél óra töprengés után feladtam és csalódottan dőltem vissza az ágyamra. Ezt is elcsesztem. Gratulálok magamnak.
