A szőke herceg, aki szembeszállt a sötétséggel

VII. fejezet

- Tényleg ez a neved? – kérdezte Lovirusz vigyorogva.

- Igen. Miért? – kérdezett vissza megilletődötten a mágus.

- Csupán azért, mert körülbelül félóra volt, mire végigmondtad.

- Márpedig így hívnak. De hogyha úgy könnyebb neked, szólíthatsz a nevem első néhány betűjén.

- Ez egy remek ötlet – bólintott a herceg egyetértően. – Akkor innentől kezdve Xyvixikának hívlak.

Kissé szomorkásan bólogatva beletörődött a mágus, hogy így fogja szólítani Lovirusz, aztán tekintetét végigvezetve a körülöttük fekvő területen felderült az arca.

- Megérkeztünk – mondta örömteli hangon.

Mivel csak fű, bokrok és kóró növények nőttek ott, Lovirusz értetlenül ráncolta összeroncsolt homlokát.

- Mármint hova? – érdeklődött. – A kertbe?

- Igen, pontosan oda – helyeselt Xyvixika.

- Jó, ezt már én sem veszem be – legyintett egyet a herceg komikus stílusban. – Na, haladjunk tovább.

- Nem, nem tréfálok. Tényleg megérkeztünk.

- De hát itt nincs semmi.

- Higgy nekem, itt van minden – lépett hozzá közelebb a mágus. – Álcázó varázslat védi, hogy a hozzád hasonló kívülállók soha ne bukkanhassanak rá – azzal leguggolt, letépett egy fűszálat, ami a kezében egy nagyszirmú, rikítóan piros színű virággá változott.

- Azt a mindenségit! – lepődött meg Lovirusz . – Ez nem semmi! – Aztán eszébe jutott valami, amit nem volt rest magában tartani: - Viszont most már tudom, hogy mi van itt. Nem tartasz attól, hogy elpofázom valakinek?

- Hallottam már felőled, herceg – pillantott rá Xyvixika. – Ha van valami, amitől nem kell tartanom, akkor ez biztosan az. Egyébként pedig egy mágus kalauzolása nélkül senki fia nem találhatja meg. Ha én nem jöttem volna most veletek, akkor kereshetnétek látástól vakulásig, egy életen át, akkor sem bukkannátok rá. És ez akkor is érvényben marad, ha dolgunk végeztével távozunk innen.

- Igaz! Hogy is gondolhattam, hogy furfang nélkül meg lehet találni ezt a helyet? Na, mindegy – legyintett a herceg.

A mágus, köpenyének egyik rejtekéből elővett egy bögre méretű mozsarat, aztán a földről felszedegetve beletett ezt-azt, néhány csepp sistergő folyadékkal egyetemben. Ezt követően leült, elkezdte összemorzsolni az egészet, közben pedig halk dúdolásba kezdett.

Ezalatt a sárkány, kinek testének irányítását ismét a Corazalth nevű tudata vette át, csak hallgatott és figyelt. A találkozásukkor tanúsított különös viselkedése miatt egyáltalán nem bízott Xyvixikában. Ebből kifolyólag azt sem tartotta kizártnak – annak ellenére, hogy bármikor végezhetne velük -, hogy valami rosszban sántikál. És semmiképp nem szerette volna, hogy ez bekövetkezzen.

- Miket dolgozol össze? – lépett közelebb a mágushoz érdeklődve.

- Azokat a hozzávalókat, melyek felkészítik a herceg testét a varázsigére – felelte Xyvixika.

- De mégis miket? – firtatta Corazalth.

- Agamiriom levél, szerevatán szár, drüvyum szirom, neverúviai szilva magja, neverúviai barack héja, ghotromit potroha, egy egész jökrogem féreg, némi speciális varázsföld és néhány csepp a saját nyálamból – hadarta el gyorsan.

A sárkány, bár jómaga varázsolni nem tudott, viszont elhunyt barátja, Xyllimiun mester révén szert tett némi tudásra a mágikus tanokban. Ennek hála meg tudta állapítani, hogy Xyvixika tényleg nem akar rosszat. Csak és kizárólag olyan összetevőket morzsolgatott össze, melyek konvergált egyvelege felkészíti a szerves lények testét a halálos kimenetelű mágikus beavatkozások túlélésére.