A szőke herceg, aki szembeszállt a sötétséggel

XII. fejezet

A herceg és útitársai tempósan haladtak az ork város felé, közben pedig az előző kaland részleteit taglalták. Lovirusz, meg Corazalth elégedett volt a végeredménnyel, azonban Xyvixika úgy vélte, magukkal kellett volna hozniuk az emt fiút, hogy felügyelet alatt tartsák egy darabig.

- Ugyan, már! – legyintett a herceg. - Szerinted képes lenne ugyanabba a csapdába beleesni mindezek után?

- A gonosz sosem pihen, és rendkívül fondorlatos – mondta a mágus. - Nem tudhatjuk, milyen eszközt vet be legközelebb annak érdekében, hogy Nyegeréttel kinyittasson egy újabb átjárót.

- Ezzel maximálisan egyetértek – bólintott Corazalth. - Ugyanakkor ne felejtsük el azt a tényt, hogy Nyegerét félig ent. És szerintem egy ilyen tapasztalat után nagyon meg kell majd izzadnia a gonosznak ahhoz, hogy bármire is rávegye.

Ahogy így diskuráltak, egyre közelebb kerültek a városhoz, ami hamarosan fel is tűnt a láthatáron. Még közelebb érve hozzá pedig kirajzolódott előttük annak hatalmas, vaskos fatörzsekből készült fala, melynek minden egyes darabját hegyesre faragták, ezzel sokkal félelmetesebbé téve az egész konstrukciót, valamint remek fedezéket és lőrést biztosítva az íjászoknak.

- Szóval ez lenne Koraghmarann fala – nézett a sárkány merengőn az építményre.

- Pontosan – helyeselt a herceg.

- Tényleg olyan fából készült, ami keményebb, mint a kő?

- Állítólag. Még sosem láttam ostrom alatt, viszont érintésre valóban olyan.

- Több mint valószínű, hogy ez az igazság – mondta Xyvixika. - Habár nem természetes eredetű képességről van szó, nyilvánvalóan ork sámánok erősítették meg.

Kisvártatva odaértek a főkapuhoz, ahol sürögtek a népek, különböző külsejű és méretű utazók, meg kocsik jöttek ki-be rajta. Láthatóan egy fontos kereskedelmi útvonal része volt a város – aminek megállapításához nem kellett sok ész –, így aztán a trió csatlakozott a befelé igyekvő tömeghez, amit tagbaszakadt, hatalmas izomzattal megáldott ork őrök engedtek tovább, vagy fordítottak vissza.

Lovirusz kompániájának megjelenése finoman szólva is felkeltette mindenki figyelmét, ezért borítékolható volt, hogy a strázsák fel fogják tartóztatni őket.

- Megállni! – szólt rájuk az egyik őr, amikor a kapuhoz értek. - Mi dolgotok errefelé, külsősök? – kérdezte gyanakvón.

A strázsa közelről sokkal hatalmasabb volt, mint távolról. Nagyjából két és fél méter magas lehetett, a testét színtiszta izom alkotta, valamint szegecselt bőrpáncél viselt, ami az orkok tradicionális harci öltözéke. Hosszú, derékig érő haja varkocsba volt fogva, alsó állkapcsából kitüremkedő agyara pedig majdnem a szeméig ért.

Az őr stílusa némileg felpaprikázta Xyvixikát, hiszen egy mágus, akivel nem beszélhetnek ilyen stílusban, de tisztában volt vele, hogy az orkok nem az intelligencia hányadosukról híresek, ezért inkább szó nélkül hagyta a dolgot.

- Lovirusz vagyok – szólalt meg a herceg. - Voragaratt törzsfő jó barátja. És egy új páncélzatért jöttem, semmi másért. Nem akarunk bajt.

A két strázsa összenézett egy pillanatra, majd újra Loviruszra tekintett.

- A törzsfő napokkal ezelőttre várta az érkezésed – szólalt meg újra a varkocsos.

A herceg meglepett-kérdőn tekintett az őrre.

- Tényleg? Miért?

- Mi úgy tudjuk, üzent neked emiatt, és te azt üzented vissza, hogy itt leszel időben. De mivel ez nem történt meg, Voragaratt összeszedte a legjobb embereit, aztán elment a küldetésre.