A szőke herceg, aki szembeszállt a sötétséggel

XI. fejezet

Lovirusz arra nyitotta ki a szemét, hogy a nyálkás, húsos földön vonszolják. Körbetekintve látta, ahogy Nyegerétet és Corazalthot is – utóbbit sokkal többen, mint őket – maguk után húzzák a fekete szörnyek. Nem szólt semmit, csak figyelte, mi történik, de nem sokkal később megálltak. Aztán melléjük lépett a kislány, és külön-külön szemügyre vette őket, a herceg mellé érve pedig meglepve tapasztalta, hogy az ébren van.

- Ez különös – állapította meg furcsállóan. - Ezelőtt még soha, senki nem ébredt fel, mielőtt a gyomorba dobtuk volna. – Aztán vállat vont, és így folytatta: - Mindegy, úgysem bír mozogni.

- Ki vagy te valójában? – szegezte neki a kérdést Lovirusz.

- Hogy ki vagyok? – kérdezett vissza a lány színpadias meglepettséggel. - Hát, egy ártatlan, védtelen gyermek, aki a túlélésért küzd. Szerintem egyértelmű.

- Ez nyilvánvalóan nem fedi a valóságot – felelte a herceg.

Erre a kislány komiszan elmosolyodott, majd kuncogni kezdett.

- Jajj, már, miért gondolod, hogy hazudnék? – és megjátszott szégyellősen behajlította az egyik lábát, aztán a lábujjaira támaszkodva ide-oda forgatta.

- Elég legyen a színjátékból! – szólalt meg Corazalth komoly hangon. - Áruld el, ki vagy! Legalább ennyivel tisztelj meg minket, mielőtt kivégeztek.

- Mi a...? – döbbent meg a lány. - Te is ébren vagy?! – Aztán így folytatta: - De hát mi nem végzünk ki benneteket. Szó sincs erről. Hatalmas megtiszteltetés ér benneteket azáltal, hogy a Nagy Okurramár élve elfogyaszt titeket.

A sárkány komoran tekintett a kislányra, aki kisvártatva ismét kuncogni kezdett, majd legyintett egyet vidáman.

- Jól van, rendben. Elmondom. Valószínűleg nem foglak meglepni titeket azzal, hogyha azt mondom, nem vagyok kislány. Legalábbis ebben a gyermeki testben már nem az lakozik, aki eredetileg... – ezt követően újra komoly, felnőtt stílusban folytatta. - Tényleg azt gondoltátok, hogy egy olyan kicsi lány, mint ez – mutatott a saját porhüvelyére –, képes lenne túlélni ezt a zord világot? Néhány nappal az érkezése után elkaptam és megöltem azáltal, hogy a testébe költöztem. De, hogy én ki vagyok?... Csak egy eltévedt utazó, aki itt ragadt, ebben a rémálomban, amiből mindenáron fel akar ébredni. Ez pedig már oly' közel volt, de ti meghiúsítottátok – hajolt közelebb Loviruszhoz, majd ökölbe szorított kézzel arcon vágta.

Csakhogy egy kisgyerek fizikai erejével tette ezt, így nem okozott különösebben nagy fájdalmat a hercegnek, aki megtornáztatta az arcát az ütés után, és már jobban is volt.

- Tényleg az igazat mondod? – kérdezte váratlanul Nyegerét.

A testbitorló újfent meglepődött, majd végigtekintett a trión.

- Nagyon-nagyon különös – állapította meg. - Mindhárman felébredtetek, pedig ilyennek nem szabadna megtörténni. De egyébként igen, az igazat mondom. Amikor ide kerültem, engem is üldöztek, és meg akartak etetni a lénnyel, úgyhogy kénytelen voltam birtokba venni az egyik fekete harcos testét. Egyébként azt külön meg kell jegyeznem, hogy ők sem őslakosok, hanem kívülről kerültek ide, de valahogy sikerült szövetséget kötniük Okurramárral... Szóval én is közéjük álltam, viszont hiába az itt megadatott hosszú élet, nekik folyamatosan harcolniuk kell, mivel ez az egyetlen ismert módszerük arra, hogy elfogjanak valakit, és akadtak olyanok, akiket nagyon nehezen lehetett elkapni, mint például titeket. Ahogy a harmadik harcos testem is kezdett elhasználódni, egyre betegebb és sérültebb lett, úgy döntöttem, ez így nem mehet tovább. Aztán, nem sokkal később, megjelent itt ez a kislány, aki pont kapóra jött nekem, hiszen általa a közelébe férkőzhetek bárkinek, és csellel, harc nélkül foghatom el. Az meg, hogy képes a telepátiára - és a testével együtt ezt úgyszintén átvettem -, csak hab a tortán. Így idegen világokból is idecsalhatom az áldozatokat, ezáltal pedig a kijutásomnak is sokkal nagyobb az esélye.