A szőke herceg, aki szembeszállt a sötétséggel

I. fejezet

Sebesen száguldott a tejfehér paripa. Valójában olyan gyorsan, amilyen gyorsan egy ló sem képes, messze e világon. A szél csak úgy fütyült körülötte, majd' lesodorva a rajta ülő férfit, kit tetőtől talpig fénylő páncél borított. Ám ez a valaki gyakorlott lovasnak tűnt, mert a látszat ellenére igen magabiztosan ült a nyeregben. Aztán hirtelen megrántotta a kantárt és a paripa szinte egyetlen pillanat alatt megállt.

Rettentő félelmet árasztott magából a sötét barlang szája, ami előttük tátongott. A körülötte elterülő, szénné égett föld látványa és a kénes bűz szaga pedig csak tetézte mindezt. Aki nem volt teljesen biztos a dolgában, annak hamar inába szállt a bátorsága, de aki eltökélte, hogy végez a benne lakozó veszedelemmel, az is habozott egy darabig, mielőtt nekiveselkedett. Persze, nem alaptalanul, mert azok, akik behatoltak eme barlangba, soha többé nem jöttek ki onnan. A környékbeli uradalmak nemes hölgyei pedig egyre csak fogytak.

A csillogó páncélt viselő alak ekkor felhajtotta sisakrostélyát, és acélos tekintettel mérte végig a termetes nyílást. Majd hirtelen oldalra hajolt, elhányta magát és nagyot csattanva a földre zuhant. Rögtön eszméletét vesztette.

Órákkal később tért magához, iszonyatos fejfájással, és olyan erős alkoholszagot árasztva, hogy még a hideg is kirázta. Hosszú pillanatokig bámult a semmibe, üveges tekintettel, mikor a szomjúságtól vezérelve lassan feltápászkodott, hogy igyon egy kis vizet. Azonban a kulacsának csak hűlt helyét találta. Ahogy a lovának is, aminek oldalán a kulacs lógott. Ezt követően ismét kirázta a hideg, és nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Először végigtapogatta magát, majd egy, amolyan önnyugtatás céljából hosszan kifújt levegő kíséretében leszegte a fejét, és szemügyre vette mezítelen testét. Ekkor tudatosult benne igazán, hogy ellopták mindenét. Hallott róla, hogy a környéken kapzsi tolvajok ólálkodnak, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire kapzsik. A helyzetét figyelembe véve logikus lépés lett volna, ha egy kis időre megszakítja küldetését, viszont az ő fejében ez meg sem fordult. Bár leginkább azért nem, mert túlságosan nehezére esett most a gondolkodás. Így hát fogta magát, és bősz léptekkel nekiveselkedett a föld eme sötét nyílásának.

A barlangba lépve rögtön emberi csontvázak fogadták, főleg széttépve, vagy részben elégve. Bukott hősök maradványai, melyek mintha szándékosan azért lettek volna ott, hogy elriasszák a bestia életét kioltani akarókat. Sokaknak hatott is a morbid üzenet, ám az anyaszült meztelen férfi nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg, rögtön felcsillant a szeme, ahogy kiszúrt egy csonthalomba szúrt kardot. Nem volt egy minőségi fegyver, mert a pengéje megolvadt és elhajlott, de a célnak tökéletesen megfelelt. Kicsivel arrébb pedig egy hasonló állapotban lévő láncinget és pajzsot is magához vett.

Ahogy egyre mélyebbre hatolt a sötét alagútban, úgy váltak egyre frissebbé a holttestek. Furcsának, és rendkívül szürreálisnak találta, hogy minden harcost másféle módon ölt meg a szörnyeteg. Az egyiknek lenyúlt a torkán és kifordította, mint egy zsákot, a másikat összeroppantotta és kifacsarta, akár egy citromot, míg a harmadikat a szájába tömött saját, leszakított nemi szervével fojtotta meg. Egy rendkívül beteg elme kreativitásának bizonyítványa ez, akivel jobb lesz vigyázni, mert a jelek alapján az ereje irtózatos.

A soron következő kanyar után váratlanul egy hatalmas, legalább két és fél méter magas, szürreálisan nagy izomzattal rendelkező, olajzöld színű emberbe botlott a másnapos alak, kinek csak egy ágyékkötő fedte testét.

- Ki vagy? – kérdezte hidegen a szörnyölő-jelölt, közben maga elé kapta pajzsát.

- Az, akinek az életét jöttél elvenni – felelte nyugodt hangon a kolosszus. - A sárkány.