A szőke herceg, aki szembeszállt a sötétséggel

IX. fejezet

Mielőtt a trió lecsapott volna a célpontjára, vagy bármi más történhetett volna, egyszeriben lassulni kezdett az idő, majd végül megállt. A herceg, a sárkány, a mágus, a vérfarkas, de még az a különös lény is, akit meg akartak támadni, mind megdermedtek abban a pózban, amiben éppen ekkor voltak. Ám nem csak ők, hanem rajtuk kívül minden és mindenki más is.

Egy alak jelent meg tőlük nem messze a tisztáson. Először csak elmosódott figuraként látszódott, majd mindinkább élessé, kivehetővé vált. Egy középmagas, barna hajú, tetovált férfi volt, méghozzá ennek a történetnek az írója, aki először szétnézett a helyszínen, aztán ráérősen sétálni kezdett a szereplői felé. Elsőként Xyvixikához lépett – aki ekkor is azon ügyködött, hogy bezárja az átjárót –, megállt mellette, nézte egy darabig, majd bólintva továbbindult. Körbejárta a csetepatéra készülő kvartettet, utána Lovirusztól nem messze megállt, karba öltötte a kezét, és gondolkodóba esett. Aztán oldalvást fordította a fejét, az olvasóra pillantott, majd így szólt hozzá... Illetve így szólok hozzád, jelen időben:

- Az utoljára megírt, és e-fejezet között tetemes idő telt el, méghozzá azért, mert két másik, regény hosszúságú történetemet újra átnéztem és megszerkesztettem. Mivel azok már készen voltak, a korrekciójuk előrébbvaló volt, mint A szőke herceg folytatása, majd miután kész lettem velük, alkotói szünetet tartottam, mert már szükségét éreztem. Ebből kifolyólag - annak rendje és módja szerint - elfelejtettem, hogyan folytatódott volna ez a sztori, mivel az a slusszpoénja, hogy nem sokkal a fejezetek megírása előtt találom ki, mi lesz bennük. Nagyvonalakban egész hosszan megvan a történet váza, illetve sok részlete ki van dolgozva, amiket majd a megfelelő időben elhelyezhetek benne, mivel ezt az agymenésemet megosztottam Andrew barátommal, akinek nagyon megtetszett az alapötlet. Rengeteget agyaltunk a sztorival kapcsolatban, ezért elképesztően sok kreatív ötlet került bele, amelyekkel rendkívül kiterjedté és részletessé varázsoltuk ezt a világot. Ezért pedig örök hála neki, illetve így már az ő gyereke is A szőke herceg. Viszont a konkrét cselekmény közvetlenül az aktuális fejezet megírása előtt születik meg, és a nagy szünet alatt majdhogynem teljesen elfelejtettem, mi lett volna benne. Ezért arra gondoltam, hogy ezt a kis dilemmát beleszövöm a történetbe, ezzel is egyedibbé téve a többi írásomhoz képest, ráadásul - szerintem - még illik is ide. Úgyhogy ami most következik, az mindössze megközelíti azt, amit eredetileg kiötlöttem. Tehát nincs más hátra, visszaváltok egyes szám harmadik személybe, és folytatódjon a történet.

Fejezte be az író, aztán minden ködössé, mákossá vált, akárcsak a tv-ben az adásszünet, és kicsivel később újra ott volt a tisztás, rajta azokkal, akik az idő megállta előtt is ott voltak, csak már egy teljesen más szituációban.

Lovirusz a kardjára támaszkodva figyelte, amit a különös, kérges külsejű, emberszerű lény mondott neki, miközben Corazalth Feritől kért sűrűn bocsánatot, amiért hasba vágta, és az majdnem kiköpte a belét.

- Tényleg ne haragudj, nem tudtam, hogy a herceg félre fogja rántani az utolsó pillanatban – magyarázta bűnbánóan a sárkány.

- Tudom, nem is hibáztatlak miatta – felelte a likantróp, aki összegörnyedve térdelt a földön.

- Megkérjem Xyvixikát, hogy hozzon rendbe?

- Azért túlzásokba ne essünk. Nem kaptam akkorát, hogy mágikus gyógyulásra legyen szükségem.

- Biztos nem sérült meg egyik belső szerved sem?

- Nem sérült. Megmaradok.

Ahogy így diskuráltak, Lovirusz a fejét vakargatta értetlenül.

- Szóval akkor te egy embernek és egy entnek a közös gyereke vagy? – kérdezte.

- Igen, az vagyok. Ezzel kezdtem az egész beszámolót. Nem figyeltél? – nézett rá meglepve a különös külsejű alak.