Rád találtam

Tizenharmadik

Rebecca Joyce 

Jól kiérdemelt szabadidejét töltötte és annak apropóján, hogy ne keljen egész nap a négy fal között ülnie, a házukhoz közeli parkban sétálgatott. 
A szeszélyes időjárásnak köszönhetően a pár nappal ezelőtt leesett hó megfagyott és minden arra járó ember talpa alatt meg-megroppant, ez pedig megmagyarázhatatlan elégedettséggel töltötte el Beccát is.
Lábát bámulta, ahogy belesüppedt a hókupacokba és, ahogy kiemelkedett belőlük. Talán nem létezett olyan dolog, ami jobban helyrebillentette volna lelki békéjét, mint az, hogy könnyed lépteivel megronthatta az érintetlen havat.
Amíg enyhén szadista arckifejezéssel, boldogan taposta az útját, gondolataiban az elmúlt napok eseményeit pörgette oda és vissza.
Nem kis meglepetésére az ifjabbik színész nagy érdeklődést mutatott irányába, szinte mindennap beszéltek egy keveset és a fiú meg is látogatta párszor, mivel elmondása szerint elintéznivalója volt a városban. Becca rettentően naiv volt, ezt nem vitathatta senki, de még neki is bűzlött Oliver meséje, hiszen mi dolga akadhatott volna egy ekkora embernek, egy ilyen kicsi városkában? Természetesen nem firtatta. Mint jó rajongó, abszolút el volt ájulva attól, hogy a színész rá áldozta szabad perceit és bár a házon belüli beszélgetésen kívül nem csináltak mást, minden találkozás boldoggá tette.
A másik férfival már sokkal több gondja akadt és kevésbé érezte pozitívnak ismeretségüket. Persze semmi pénzért nem mondott volna le a lehetőségről, hogy tarthassa vele a kapcsolatot, de sokszor nem tudta követni a színész gyors hangulatváltozásait és ezek rettenetesen el tudták fárasztani. Jeremy valahol mégis jobban érdekelte, mint Oliver. Ez mindig így volt, még a megismerkedésük előtt is és most, hogy látta a férfi valódi jellemét, se tudott a nagy rajongásával a ifjabbik színész mellé pártolni. Kicsit el is keserítette a gondolat, hogy talán vele sose lehet majd olyan barátságos kapcsolata, mint Oliverrel, de igyekezett annak kevéske részletnek örülni, amit a férfi nyújtani tudott neki az életéből.
A Jeremyn folytatott ábrándozásainak kapcsán eszébe jutott az üzenet, amit legutóbb küldött neki, a kijavított írásainak visszaküldése, amit jóindulattal se lehetett volna segítségnek nevezni és az az átkozott becenév: kislány.
Tetszett neki a játék, amit űztek, de rettenetesen dühítette, hogy a férfi gyerekként kezelte. Hiába nem volt még nagykorú, nem érezte jogosnak, hogy állandóan kislánynak nevezte - ami talán érthető is volt. Hiszen ki örülne annak, ha a bálványa így lekezelné?
Mérgesen belerúgott egy pont az útjában álló hókupacba. Puszta gondolati téren is ingerelte ez az egész és hosszas agyalása után képes volt teljesen felhúzni magát rajta, ennyit a nyugalmas pihenő napjának.
Mikor ennyire hektikus állapotba hozta magát, mindig csak barátnője tudta lenyugtatni. Mindig imádta és imádni is fogja a lányt, de, amikor elmondta neki az apró és jelentéktelennek tűnő kiakadásainak okát, általában úgy leteremtette, hogy attól azonnal összekapta magát. Ezért nem is volt kérdés, hogy ezúttal is hozzá forduljon segítség reményében.
Még mindig a hókupacokat rugdalva haladt előre, most már célirányosan hazafelé, mivel teljesen átfagyott az okszerűtlen kóválygás alatt és közben tárcsázta Mona számát, hogy végre kidühönghesse magát.

- Nem, nem hiszem el, igen valóban felháborító, a tanácsom pedig a következő: Tedd túl magad rajta! - Mona rekedtes hangja nem épp arról árulkodott, hogy órák óta fent lenne, az pedig pláne nem, hogy köszönés nélkül, nem túl kedvesen válaszolt azokra a gondolataira, amiket még fel sem vetett.

- Honnan tudtad, hogy mit akarok mondani? - Kissé sértődötten tette fel kérdését, miután felocsúdott döbbenetéből.

- Drágaságom, állandóan Rogersékről beszélsz. Nem volt nehéz kitalálni. - Becca hallotta ahogy a lány nagyot sóhajt és szinte látta lelki szemei előtt, ahogy unottan megdörzsöli arcát.