Rád találtam

Első

Rebecca Joyce

" ...Csendben ültek egymás mellett a piros kockás pléden. A némaság mellett hangosan csengett a lombszöcskék szerenádja, de egyikük sem érezte kellemetlennek. Izmos vállukkal egymásnak dőltek, és a pléden elterülő kezük titokban összefonódott. A nyár végi este csípősen hideg volt, de a kettejük között vibráló kémia kellemesen fűtötte őket."

Hát mára ennyi volt, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Jeremy és Oliver közt lassan forrósodik a levegő. Nem sokára jelentkezem, addig is kitartást. XO - Becca

Rebecca a feje fölött kulcsolta össze hosszú ujjait és így nyújtózkodott a magasba. Órákon át görnyedt laptopja felett, de valahogy, amikor írni kezd sosem foglalkozik az idővel.
Az óra lassan hajnali egyet ütött, és valahol a lelke mélyén egy halvány érzés tört rá, amit a bűntudathoz tudott volna hasonlítani, hiszen tudta, hogy reggel iskolába kell mennie. Ahogyan azzal is tisztában volt, hogy témazáró dolgozatot fog írni történelemből, és ahelyett, hogy arra készült volna, inkább a blogjával volt elfoglalva.
Hirtelen jött lelkiismeret-furdalását letudta egy laza vállrándítással, aztán lecsukta fekete laptopját ás elhasalva bevetődött az ágyába. A hátára gördülve elkezdte nyomogatni telefonját és pár percen belül blogja kommentszekciójához tévedt és olvasni kezdte a hozzászólásokat. A többség általában pozitív, de persze mindig akad egy-egy rosszmájú ember, aki nem képes magában tartani a negatív gondolatait. Így a képernyő mögül persze nem zavarta, ha valaki nagy szavakkal dobálózott, de, ha bármikor a szemébe mondták, hogy szar, amit csinál, akkor fülét-farkát behúzva meghunyászkodott és tűrte a savazást. Mégis, élete számottevő részét az írás jelentette, és ezt senki és semmi nem vehette el tőle.

Pilláira lassan ólom súlyú nehézség szállt, és az álom úgy ragadta magával, ahogy találta - otthoni ruhában, mosdatlanul, a telefonjával a kezében.
Mindig is imádta álomképeit, hiszen ezekből újabb és újabb ötleteket tudott meríteni történeteihez, így a már lassan egy éve futó irománya végeláthatatlannak tűnt, mivel mindig volt mivel megtoldani a romantikus fanfictiont.

A reggeli ébredése pillanatában éles, szúró fájdalmat érzett szemeiben, de minden erőfeszítése hiábavaló volt, mivel a felkelő nap első sugarai valósággal szétégették retináit.
Nyöszörögve gurult oldalára és rémülten kapott paplanja után, mikor az ágya hirtelen eltűnt alóla, és a földre huppant. Fájóan dörzsölte meg fenekét, amivel az esést tompította, de közben nem felejtett el hálát adni annak, hogy remekül ki van párnázva, így elkerülhetett egy kellemes hétfői farkcsonttörést. Nevetve húzta fel magát hűvös parkettájáról, nem hagyta, hogy egy apró baleset kedvét szegje, kerülni akarta azt a rögeszmés klisét, miszerint: minden hétfő úgy szar ahogy van.

Bár kicsit késésben volt, nyugodt tempóban ment a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát.
A mosdó fölé szerelt tükörben tanulmányozta kissé nyúzott arcát, és amíg ujjaival hosszú, egyenes szőke haját bogozta, azon gondolkodott, hogy ő maga is egy hatalmas klisé. A nagy ártatlan kék szemeivel, hosszú szempilláival és enyhén szeplős arcával, amit aranyszőke haja keretez. Mint egy nyomorult Barbie baba. Igaz, testben kicsit húsosabb volt, mint azok a tökéletesen nádszálvékony játékok, de pont ez tette valódivá, külsőre ez különböztette meg azoktól az élettelen tárgyaktól. Talán a sors fintora, hogy egész életében gyűlölte a Barbie babákat, szívesebben játszott inkább kisöccse katonáival, vagy matchboxaival.

Maratoni gyorsasággal mosakodott meg, ha már képes volt ennyire elveszni közhelyesen feltűnő képmásán, aztán egy laza lófarokba fogta haját, hogy minél kevésbé legyen figyelemfelkeltő, és a hátizsákját a vállára vetve rohant le az emeletről.