Rád találtam

Kilencedik

Rebecca Joyce

Hosszan pislogott az elviharzott páros után, mialatt rendszerezni akarta a gondolatait, de a kintről beszűrődő, hangosra sikeredett szóváltás sokkalta érdekesebbnek tűnt, mint a saját kusza képzelete. Óvatosan az ablak mellé állt és a függöny takarásának segítségével észrevétlenül kikukucskált az utcára. Nem tévedett, az üvegen túl a két férfit vélte felfedezni és tekintete újra, hamar megállapodott Jeremyn, aki nagy és vehemens gesztikulálásokkal vonta kérdőre fiatalabb barátját.

- Mégis mi a fenét képzelsz te rólam?! Komolyan azt hiszed, hogy kezet emelnék egy gyerekre? Normális vagy te?! - Hangja élesen szelte át a házban uralkodó csendet és Becca egészen beleremegett az öblös hangzásba, amit talán még pár házzal arrébb is tisztán hallhattak.

- Ugyan már Jerry. Te is tudod, hogy nem úgy értettem.

Hazudott. Ez egyértelmű volt még Rebecca számára is. Látta a szemében a rémületet, amikor feltette a kérdését és már szégyellte magát azért, hogy egy pillanatra elhitte, hogy Jeremy képes lenne bárkit is bántani. Vadnak és akaratosnak tűnt ez vitathatatlan, de hitt benne, hogy ezen túlmenően semmi rossz szándék nincs a lényében.
Talán Jeremyt se győzték meg Oliver szavai, mivel egy szó nélkül megfordult és otthagyta egyedül a hideg utcán.
A fiú tanácstalannak tűnt. Csüggedten vakargatta tarkóját és úgy látszott, hogy valóban nem tudja, mitévő legyen. Végül, amikor Jeremy már eltűnt a látótávolságából, lassan utána indult és mikor ő is elhagyta az utcát, Rebecca a falnak vetette a hátát és drámaian a földre csúszott. Most, hogy már nem volt, ami elterelte volna a figyelmét, nem maradt más, minthogy helyre tegye a saját érzéseit és gondolatait. Hiszen találkozott a két legnagyobb bálványával, nem is akármilyen módon. Rengeteg információ várt feldolgozásra és valóban nem tudta, hogy melyikkel kezdje, annyi inger érte, az elmúlt egy órában. Az, hogy teljesen váratlanul megjelentek nála, semmiségnek tűnt ahhoz képest, hogy Jeremy használta a fürdőjüket - szinte már biztos volt benne, hogy soha többé nem engedi az anyjának, hogy kitakarítsa a helyiséget. - Az pedig már csak a hab volt az amúgy hatalmas nagy torta tetején, hogy olyan zavarba ejtő megnyilvánulásai voltak, amikről eddig csak álmodni mert.
Szabadon engedve az eddig elfojtott, totális megőrülését, eltakarta az arcát és furcsa, már-már nyüszítő hangot hallatva, eszeveszett kalimpálásba kezdett lábaival. Hát igen, Rebeccát elveszítettük.
A lassacskán őrjöngőssé váló fangörcsösödéséből rezgő telefonja mentette ki. Újabb üzenete érkezett az engedélykérések mappába, amit mindig is utált. Gyanakodva nyitotta meg az alkalmazást, de tekintete egyből megenyhült, amikor a fiú nevét látta meg a képernyőn.

Oliver Williams
Ne haragudj, hogy csak úgy köszönés nélkül leléptünk, nem így terveztük... legalábbis én biztosan nem. És Jeremyre se neheztelj a viselkedése miatt, alapjáraton nem rossz ember ő.

Rebecca Joyce
Nem történt tragédia. Bár nem vagyok benne biztos, hogy értem az érkezésetek okát, azt igazán elárulhattátok volna.

Oliver erre csak egy vigyorgós szmájlit küldött aztán offline-ná vált a felhasználója.
Rebecca értetlenül megvakarta a halántékát és próbált rájönni, hogy ez így most mi? Ennyire evidensnek kellene lennie, hogy miért látogatták meg? Ugyan felmerült benne, hogy a blogja okán jöttek el hozzá, de nem látta logikusnak, hiszen egészen idáig chaten is remekül tudtak vitatkozni, miért akarták volna személyesen folytatni?
Rövid morfondírozása után viszont arra jutott, hogy beavatja Monát merthogy ő remekül olvas a sorok között és talán könnyebben rájön a válaszra, mint ő. Újabb fejtörését most az okozta, hogy nem tudta miként mesélje el a történteket. Nem akart mindent hideg zuhanyként zúdítani barátnője nyakába, de hosszas fabulázásokba se szándékozott belefolyni, túl izgatott volt ahhoz, hogy elregéljen minden apró rezdülést. Diplomatikus ötletként fogant meg az agyában és szinte látta felvillanni feje fölött azt a bizonyos villanykörtét és kislányosan kuncogott szimpla tervén. Újra megnyitotta a chatet és lefotózta azt a pár szót, amit egymással váltottak, és amit jóindulattal se lehetett volna beszélgetésnek nevezni, olyan rövid volt, aztán egyszerűen átküldte Monának és várt.