Rád találtam

Tizenhatodik

Jeremy Rogers

Valószínűleg napok elteltével is jókat mulatott volna a lány kiakadásán, ha lett volna legalább annyi ideje, hogy még egyszer ránézzen legutóbbi beszélgetésükre.
Valóban örömét lelte Becca idegesítésében és képtelen volt nem elismeréssel tekinteni a lányra, amiért nem fogta vissza indulatait és nyíltan kimondta, ami a szívén volt.
Hosszú évek óta csak Oliver mert neki visszaszólni és tényleg hiányolta ezt a mértékű civakodást, egyszerűen örült, hogy emberére talált. Persze a világért el nem árulta volna Rebeccának, hogy az egész közjátéka erre megy ki, hiszen abban semmi szórakoztató nem lett volna. Régi motoros volt a színészi pályán és nem volt szüksége több megrendezett ismeretségre. Sosem mondta volna ki, de tartott tőle, hogy megváltozna a lány viselkedése vele szemben és mindent megjátszana csak azért, hogy a kedvében járjon. Őszinte kapcsolatokat akart kiépíteni, még úgy is, hogy fogalma se volt arról, hogy hogy hogyan is kellene nekilátnia, bár lehet, hogy ez annyira nem is érdekelte. Ahogy sokan mások, ő is azt gondolta: Ő Jeremy Rogers, bármit megtehet és úgy, ahogyan kedve tartja.

Hosszú és fárasztó napja után erőtlenül vonszolta be magát lakosztályába és az ágyra omolva képes lett volna azonnal elaludni.
Karjaival feje alá tömte párnáját és a panoráma ablakon keresztül figyelte a nap erőtlen sugarait, amint lebukik a horizonton.
Elméje üres volt, még a gondolkodás is fárasztotta, ezért utolsó ébren töltött perceit a gyönyörű látványnak szentelte. Ez volt az ő nyugalma. Nem gondolt se a munkájára, se az elmaradásaira, se Beccára, se a bosszúságot okozó megismerkedésük okára, de nem jutott eszébe még Beth sem és az ő hívogatóan gyönyörű alakja és a kettesben eltöltött édes órák.
Már-már ijesztőnek tűnhetett volna ez a szintű üresség, szinte kongani érezte a fejét, de nem volt ideje ezen gondolkodni, szemeire olyan mértékű nehézség ült, amivel nem tudott ellenkezni így hagyta hadd csukódjanak le.

Épp csak pár órát aludhatott, amikor pillái megremegtek az éles csattanásra és az azt követő hirtelen fény villanásra.
Morogva fordult az oldalára és fejére húzta a takaróját. Erősen koncentrált, hogy visszaaludjon, hiába irritálta a rendületlenül világító lámpája, de a halk neszezésre akaratlanul is összevonta a szemöldökét, végül egy mély sóhajjal kísérve az alkarjára támaszkodva végre felnézett.
Hunyorogva próbálta felmérni az előtte álló alak kilétét és amikor a sötét sziluettből kirajzolódott előtte barátja arca, visszahanyatlott a párnájára.

- Igazán befejezhetnéd, hogy csak úgy szó nélkül besétálgatsz hozzám. - Karját szemeire fektetve takarta el maga elől a fényt, ami még mindig bántotta álmos tekintetét.

- Minek kopogjak, ha egyszer úgysem nyitnál ajtót? - Mintha csak otthon lenne, a szoba sarkában lévő fotelba dobta magát és bokáit keresztbe vetve meredt a színészre. - Egyébként te kértél, hogy este szóljak, beszélned kell a menedzsereddel. Rémlik még? - Karját is összefonta ettől pedig olyan hatást keltett, mint, aki vérig volt sértve, hogy el lett felejtve.

- Jól van, durcás. - Lábával lerúgta magáról a könnyű anyagot, aztán felülve fáradtan megdörzsölte az arcát és abszolút figyelmen kívül hagyta barátja valóban sértődött arckifejezését. - Azt véletlenül nem mondtam, hogy miért kell vele beszélnem?

- Nem vagyok határidőnapló Jerry!

- Nyugodj már le! Mi a fene bajod van? - Döbbenten pislogott barátjára, aki mérgesen kitrappolt a külső helyiségbe. - Csak megkérdeztem. Miért kapod fal rajta a vizet? - Ő is kilépett a nappaliszerű szobába és a bárszekrényhez lépve töltött magának és a feszült fiúnak is egy pohár whiskyt.

Oliver még mindig dühös ábrázattal ugyan, de elvette a felé nyújtott italt és egyszerre ledöntötte, de úgy tűnt válaszolni nem akar. Egyszerűen végig dőlt a kanapén és a telefonját kezdte babrálni.