Rád találtam

Második

Rebecca Joyce

Rebeccában még órák múltán is ott motoszkáltak az osztály hercegnőjének szavai, nem akart bonyodalmat, de valahol mélyen megrémisztette a gondolat, hogy valóban baj lehet abból, amit publikál. Persze, Mona nem nevezhette volna magát a legjobb barátnőjének, ha nem jött volna rá egyetlen pillantásából, hogy mélyen legbelül érlelődni kezdett benne a gondolat, hogy eltávolítja az internetről az írásait. Egész nap azzal nyugtatta Becát, hogy semmi baja nem származhat ebből az egészből, hiszen vajmi kevés esély van rá, hogy Jeremy Rogers, a híres színész és forgatókönyvíró, éppen az ő fanfictionjét olvassa. Részben kissé sértőnek volt érezhető ez a mondata, de reálisan nézve Rebeccának is be kellett látnia, hogy egy híres embernek valószínűleg semmi ideje ilyen dolgokkal foglalkoznia, és, ha mégis úgy adódna, hogy beleolvas a történetbe, több mint valószínű, hogy kisebb gondja is nagyobb lesz annál, minthogy ügyet vessen arra, hogy homokosnak titulálják egy népszerűtlen történetben.

- És amúgy is - folytatta hosszas érveléseit Mona -, milyen személyi jogát sértenéd? Azon kívül, hogy a nevét használod, semmit nem osztasz meg róla. Nem írod ki a címét se a telefonszámát, és képet se raksz fel róla soha. - Kék színű nyalókáját forgatta a szájában, miközben szabad kezén érveit számolgatta. - Lehetne akár egy saját karaktered is, akit a véletlen műve folytán Jeremy Rogersnek hívnak.

- Nem is tudom a telefonszámát, hogyan írhatnám ki? - Ártatlanul pislogott barátnőjére, aki ebben a pillanatban olyan unott képet vágott, hogy egy másodpercre elbizonytalanodott megszólalásán. - Oké-oké, értem, amit mondasz, csak megjegyeztem.

- Képes vagy mindig a legjelentéktelenebb információkat megragadni. - Immár mosolyogva rázta a fejét.

Túllendülve az egész napot kitöltő problémájukon, Rebecca elővette telefonját a táskájából, és barátnőjével együtt kezdte el olvasgatni a blogjára érkező kommenteket. Minden pozitív visszajelzésen elérzékenyült kissé, mivel sosem hitte, hogy alkotása bárkit is lenyűgözne, de a negatív kommenteken se volt ideje elszomorodni, mert Mona mindet kiparodizálta, így esélye se volt elgondolkodni azokon a szavakon, amiket az interneten keresztül hozzávágtak.

A nagyszájú lány szinte végig azt ecsetelte, hogy milyen cselekményeket látna szívesen a következő fejezetben, de amikor elképzelései átlépték az észszerűség határát, megalkotva valami túlontúl perverz jelenséget, már csak nevetni tudott. Úgy gondolta, hogy sosem lesz rá képes, hogy kifejtsen és pikánssá tegyen egy-egy jelenetet, még úgysem, hogy tudta, hogy legtöbb olvasója pont ezt várja. Sosem értette, hogy egyes írók, hogyan tudnak úgy megfogalmazni ilyen jeleneteket, hogy azok nem válnak túl groteszké, és nem lesznek annyira abszurdak, hogy minden olvasójuk hajukat tépve ábránduljon ki egész addig munkásságukból. Ezért inkább mindig szelíden és szolidan vezette rá követőit, ha valami olyan történt, amit képtelen volt a jó ízlés határain belül megírni.

- Túl ártatlan a fantáziád. Nem is értem, hogy így, hogyan tudtál belekezdeni ebbe az egészbe. - Mona a nevetéstől sajgó hasára fektette tenyerét, amikor látta, hogy Becca arca egyre vörösebb a témától. - Le merem fogadni, hogy még csak elképzelni sem merted, hogy mi történhet kettejük között.

- Ha merészebb történetet akarnék írni, akkor azt jeleztem volna a blogon, te látsz valahol tizennyolc pluszos jelzést? - Hangzott el a diplomatikus válasz, miközben a weboldalt tekergette fel és le. - Csak mert én nem.

- Látod, ha Rogers mégis elolvasná a blogodat, még hálás is lenne azért, hogy ilyen szende lelkületű élete történetének írója. - Nevetése jóformán az egész csendes kis utcát bezengte, és ez magával ragadta az épp duzzogni készülő lányt is. - Csak próbálj meg írni egy kicsit szaftosabb jelenetet, nem kell posztolnod, csak nekem küldd el, mint első számú és legnagyobb rajongódnak.