Rád találtam

Tizenegyedik

Rebecca Joyce

A padján könyökölve, merengve bámult ki ablakon és ábrándos tekintettel figyelte, ahogy az apró hópelyhek pille könnyen aláhullnak a szürke égből és nesztelenül egybeolvadnak a földdel. Nyoma se maradt a korai havazásnak, mégis káprázatos látványt nyújtott a pelyhek nesztelen szállingózása.
A táj szépségében gyönyörködve abszolút megfeledkezett arról, hogy egyébként irodalom órán ült, és, hogy talán célszerű lett volna, ha figyel, mivel a rá váró vizsga tételeivel foglalkoztak.
Gondolatai persze százfelé jártak, így akkor se tudott volna a tananyagra koncentrálni, ha a havazás nem köti le minden szabad kapacitással bíró agysejtjét.

Egy hete volt már annak, hogy faképnél hagyta az anyját, amikor ő arra próbálta rávenni, hogy bocsásson meg az apjának és az eset óta csak még jobban elmérgesedett köztük a helyzet.
Gabe-et azóta nem is látta, talán nem is akart többé hazamenni hozzájuk, így az öccse elvesztését is az apja stiklijei közé írta.
Mindezek mellett pedig, ha ennyi nem lett volna elég, a Jeremyvel folytatott beszélgetése és annak kimenetele is rettenetesen feszélyezte. Minden alkalommal, amikor eszébe jutott, hogy mire is kérte a férfit, legszívesebben a falba verte volna a fejét. Rettenetesen szégyellte magát.

- Miss. Joyce! Megtenné, kérem, hogy lenyűgözően képlékeny elméjével a tananyagra koncentrál és nem az időjárásra? - Szemöldökeit fennhéjázóan emelte magasra, miközben nagyokat pislogott a görbe orrára tolt okuláréja mögött.

Sokaknak ismerős lehetett az a mértékű kényelmetlenség, amitől az ember azt kívánja, hogy bárcsak azonnal megnyílna alatta a föld és egyszerűen elnyelné. Becca is őszintén örült volna egy ilyen Isteni közbenjárásnak, amikor a tanár hozzá intézett felszólítása után, az osztály egy emberként fordult felé és kíváncsi tekintettel végigmérte. Szörnyen kínosan érezte magát. Ahelyett, hogy válaszolt volna, a padja fölé hajtotta arcát és kezébe véve a tollát úgy tett, mint, aki szorgosan jegyzetelni kezd. Pedig jóformán azt sem tudta, hogy mi történt az elmúlt tíz percben.
Rettenetesen égett a képe és biztosra vette, hogy ez meg is látszik rajta, de bármennyire is rosszul érezte magát, továbbra se tudott maximálisan a tanárra összpontosítani. Gondolatai sokkalta hangosabbak voltak, mint a koncentrálásért szinte suttogva könyörgő agysejtjei, így képtelen volt elengedni azokat. Bár az óra további részében legalább sikeresen eljátszotta, hogy figyel.

- Rogersen pörögsz ennyire, igaz? - Mona összefont karokkal dőlt a hideg fémszekrénynek, miután bepakolta az irodalom jegyzeteit. - Tedd túl magad rajta Becca! Rogers egy idióta pöcs, nem éri meg, hogy ezen emészd magad.

- Ég a képem attól, amit kértem tőle. - Mintha meg sem hallotta volna barátnője szavait, úgy kezdett bele a történet elmesélésbe immáron talán ötvenedjére, de még mielőtt nagyon belemelegedhetett volna, Mona megfogta a vállait és finoman megrázta.

- Becca, tudom, hogy mi történt, mesélted már egy párszor és olvastam is az üzeneteket. Viszont neked attól nem lesz jobb, hogy folyamatosan ezen rágódsz. - Mikor már teljesen biztos volt benne, hogy végleg Rebeccába fojtotta a szót, óvatosan elengedte. - Dolgozd fel, ebbe bele fogsz bolondulni.

Persze, magától is tudta, hogy el kellene engednie a történteket és kimondva valóban ennyire egyszerűnek tűnt a helyzet, de a gondolatai közül akkor is képtelen volt kiszakítani és ettől ténylegesen az őrület szélén állt.
Mona kivételesen nagyon türelmes volt vele. Egy hete hallgatta már a nyavalygását arról, hogy mennyire szánalmasnak tűnhet most a színész szemében és, hogy biztosan rajta nevet a barátaival együtt. Őszintén nem értette, hogy miért kell ilyen sokat rágódni ezen a témán, ő úgy látta ezt az egészet, hogy megtörtént, balul sült el, ez van. Ettől eltekintve, a hét minden napján végighallgatta Rebeccát, bár sosem tudott újat hozzáfűzni azon kívül, hogy eméssze meg a történteket, mégis tudta, hogy a lány lelkét valamennyire megnyugtatja, ha kibeszéli a problémáját.