AMONG US [Kozume Kenma x Reader]

[OKTÓBER 30]

PÉNTEK

//READER\\

-[Név]...

-[Név]...

-[Név]...

-[NÉV] KÉRLEK!

-KÉRLEK SE-

-!S⊥́I⅁ƎS

-!ꟽ∀⊥ſ∀Ꞟ S⊥́I⅁ƎS ꞰƎꞀꞞ́ƎꞰ

-NEM BÍROM EZT!!

-SRÁCOK!-Dőlök előre az ágyamban. Hevesebben veszem a levegőt, mint előző alkalommal, de erről nem is veszek tudomást egészen addig, amíg Kenma mellém nem ül, és nem kezdi el simogatni a karomat. Azonban még nem fogtam fel, hogy mi történik s hogy hol is vagyok, a rémülettől pedig, amit az álmom nyújtott erőből ellököm a fiú kezét, aki kicsit megszeppen ezáltal-Ne...Ne érj hozzám...

-Igaza van.-Hallom meg Kuroo hangját- Miért akarsz hirtelen ennyire foglalkozni vele?

-...Mert mondjuk meghalt két közeli barátunk...?-Suttogja szemrebbenés nélkül a fekete hajú gyermekkori barátja.

-Tch.

-Sràcok, ne veszekedjetek...-Motyogom erőltetetten, ugyanis semmi erőm nem lett volna megszólalni, ha teljesen rajtam múlt volna-Most...Pláne ne.

Akaratlanul is könnyessé válnak a szemeim. Minden egyes alkalommal, amikor pislogok, a két barátom halott teste ütközik magammal, és ez mindig olyan, mintha csak először látnám meg őket. Yaku olyan volt számomra, mintha egy "anyuka" lett volna. Mindig megkérdezte, hogy van-e ennivalóm, ha nem volt, akkor adott a sajátjából, vagy adott rá pénzt, hogyha nekem nem volt, hogy vegyek. Mindig próbált bevonni mindenbe, ami érdekelhetett, és rengeteg időt töltöttünk együtt.
Taketora pedig sokszor olyan volt, mint egy idegesítő bátyó. Tipikusan olyan volt, aki nulla-huszonnégyben piszkált, de ha baj volt, akkor ő volt a leges-legelső, akihez mehettem. Mindig ott volt, minden percemben. És a leges-legrosszabb az egészben, hogy még csak meg sem köszönhettem nekik mindazt, amit adtak számomra. Márpedig sokmindent adtak, talán túl sokat is...

-Oi Lev...-Kenma hangja ránt vissza a gondolataimból. A fiú a fehér hajú felé tekint, így automatikusan én is felé pillantok.

-Lev...

A félig japán egyikünk szólítására sem reagál, meredten nézi a maga előtt levő falat, miközben bal kezével átkarolja a térdét, ülő pozíciójában. Úgy mozgatja a jobb kezét, mintha valamit firkálna, de nem látok az ujjai között semmit sem.

Mindenki megrezzen, amikor egy pillanatra felkapcsolódik a villany. Lev azonban már a következő pillanatban az ajtónàl áll, és meredten nézi azt.

-Lev ülj már le végre, haver!- Áll fel mellé Kuroo- Gondolom egész éjjel nem aludtál. Ideje kicsit nyugovóra térned.

Meg akarja érinteni a vallát, azonban a fiú ellöki tenyerét, majd megragadja a csuklóját, s megszorítja azt.

-Ne érj hozzám!-Kiáltja el magát, majd megfordulva kisiet a szobából, az éjszakában fülsüketítően ható trappolással.

-Mi a fene- OI LEV SENKI NEM LEHET EGYEDÜL! GYERE VISSZA!-Kuroo.

Semmi válasz.

Félve tekintek a barátomra.

-Vissza kell hoznom.-Rázza meg a fejét, majd rám pillant. Lehajol hozzám, majd halványan, erőltetetten elmosolyogva homlokon puszil- Te aludj csak vissza. Nem lesz semmi baj.

-Hogy mondhatsz ilyet?

-Ne tedd, Kuroo.-Vág Kuroo el nem kezdett mondatába Kenma- Rossz előérzetem van.

Volt valami a fiú hangjában, amely nem hagyott nyugodni. Ez a hangsúly, s a mögöttes, titkos tartalom egyszerűen libabőrössé tett a félelemtől.

-Én vagyok a kapitány. Felelősséggel tartozom mindenkiért a csapatból. Most pedig elmegyek Levért...-S azzal meg sem várva a válaszunkat, elindult a fiú után, ezzel az utolsó mondatával- SENKI nem hagyhatja el utánam a szobát, SENKI!

Az után, hogy Kuroo elment, félelemmel teli csend telepedett a szobára. Immáron mindenki fent volt, és folyamatosan egymásra pillantva, ki nem mondott kérdésekben kérdeztük társainkat, hogy vajon mi történik itt. De senki nem tudott választ adni.

Legszívesebben Kuroo után mentem volna. A legrosszabbtól tartottam, azonban a csapatban mindenki tudja, hogy a Kapitány szava szent, pláne a parancsa. Ez pedig az volt. Parancs, hogy maradjunk együtt, hogy ne kószáljunk el egymástól.

Mert ki tudja, mi vár ránk a szobák falainak sötétjében, hogyha egyedül vagyunk...