AMONG US [Kozume Kenma x Reader]

[OKTÓBER 29.]

CSÜTÖRTÖK

//READER\\

Szerda este, mikor elmondtuk a többieknek a helyzetet, a feszültség a tetőfokára hágott. Mindenki némasági fogadalmat tett, nem, mintha ez olyan meglepő lett volna, ezek után. Egyedül talán a fél-orosz fél-japán társunk volt az, akin nem igazán látszott, hogy aggódna valamiért is.

Minden esetre, aznap este Kenma is a szokásosnál furábban viselkedett. Amikor már lefekvéshez készülődtünk, megragadta a csuklómat. Nem volt se gyengéd, sem erős, tudta, hogyan kell hozzám érnie.

-[Név], nem tudom, mi folyik itt. De szeretném, ha a közelemben maradnál mostantól. -Nem néz a szemembe, s a szavakat olyan halkan ejti ki ajkain, hogy rajtam kívűl senki sem hallotta meg. Nem tudom, ez volt e a szándéka, mindenesetre azt biztosra mondhatom, hogy jó, ha Kuroo nem hallotta meg ezt.

-Kenma, ne mondj ilyen félreérthető mondatokat. Különben is, nekem... -Összepréselem az ajkaimat-K-Kuroo közelében is ugyanúgy biztonságban vagyok, ha erre akartál kilyukadni. -Nézek a szemeibe, de amit ott látok, az felgyorsítja a pulzusomat, s fogalmam sincs, miért.

Aggodalom, kétségbeesés, bánat...

Szenvedés.

-Hidd el, nem igaz, amit most mondtál... -Nyögi még ki, majd elenged. Pont jól időzítve, ugyanis két kéz pont akkor karolja át a dereksmat hátulról.

-Babe, gyere, menjünk aludni. -Motyogja a hajam bánat. Kenmára pillantok, aki ugyancsak a várja, mit fogok erre válaszolni. De... Mégsem mondhatom azt a barátomnak, hogy most inkább a legjobb barátjával aludnék. Ez... Olyan lenne, mintha csak ki akarnám használni őket. Ráadásul egyáltalán nem értem, Kenma miért támadott le egy ilyen kéréssel, hogy maradjak a közelébe.

-Rendben, persze. -Mosolyodok el erőltetett én, majd megragadom barátom kezét, és a kiválasztott ágyhoz sétálunk. A történtek miatt ugyan úgy éreztük legjobbnak, hogy mindannyian egy szobában aludjunk, voltak olyanok, akik mégsem fértek be, mint például Yaku, Lev és Taketora. Ők a mellettünk levő szobában foglaltak ágyat maguknak, így közelebb  is kerültek ahhoz a szobához.

Csend honolt az egész lakásban. Befeküdtem Kuroo mellé, aki egyből rám is terítette a hatalmas takaró játszott, majd magához húzott, mintha csak meg akarna védeni. Ez pedig akkor, nagyon jól esett számomra.

Azonban valami nem, hagyott nyugodni. Az pedig nem volt más, mint Kozume teljesen érthetetlen viselkedése. Lehet, mégis tud valamit?

Vagy csak meg akar védeni? De akkor is, miért kockáztatta a kapcsolatomat Kurooval, hogy ilyen helyzetbe hozott mindkettőnket?

Nem tudok kiigazodni rajta...

Ki lesz az első?

Azonnal kipattannak a szemeim, és mintha csak egy szörnyű rémálomból ébredtem volna fel, olyan hevesen ülök fel az ágyon. Kuroo mellettem mélyen alszik, de ez most engem egyáltalán nem érdekel.

"B...Biztos csak képzelődtem.."

-Te is hallottad, igaz?

Kenma hangjára összerezzenek, de nem válaszolok semmit sem. Ez a kérdése végleg összetöri bennem az utolsó reményemet is ahhoz, hogy azt gondoljam, ez mind csak egy álom volt.

-M...Mi történik velünk?-Kikerülöm a válaszadást, habár jól tudom, hogy tudja, hallottam az előbbit.

-Nem tudom...De-

A következő pillanatban a szobában levő villany felkapcsolódik, de csak néhàny másodpercre. A szívem a torkomban kezd dobogni a kissé ismerős történéstől, amikor pedig egy kétségbeesett kiáltás szeli ketté a csendet, mindketten felállunk az ágyunkról.

-Mi a faszom volt ez-Hallom meg Kuroo hangját, de esélye sincsen választ kapnia, Kenmával együtt olyan gyorsan tűnünk el a szobából, hogy fél másodperc múlva már csak a hült helyünket találja.

-TAKETORA, LEV, YAKU!!

Kiáltom kétségbeesetten, de nem jön válasz. Kenma a kilincshez nyúl, de nem tudja kinyitni az ajtót. A torkomban dobog a szívem, ahogy bentről még egy kiáltásra leszünk figyelmesek.

Ez Taketora.

-BASSZUS MIT SZARAKODTOK?!-Termen mögénk Kuroo, majd elkezdi lökdösni az ajtót. Eközben a folyosó fényei újból egy ijesztő ritmusban kezdenek el játszani, én pedig kétségbeesetten pillantok Kenmára, akinek tekintete nem árul el semmit sem.

-SRÁCOK MINDEN OKÉ?!

Az ajtót végre sikerült kinyitnunk, de ami bent fogadott minket, az felért egy rémálommal.

-Úristen...-Kapok a számhoz, érzem, hogy a látásom egyre homályosabbá válik.

-Szent isten...-Kuroo.

A szobában levő kislámpa volt csak felkapcsolva, de így is látni lehetett a barátaink élettelen testét. Vértócsák a földön, az ágyon, az egyik szekrény teljesen feldöntve.

-S-Srácok...?-Halljuk meg magunk mögül Lev bizonytalan hangját, de senki sem reagál rá semmit sem. Egyikünk sem tud megszólalni, a sokk mindannyiunk eszméjét lefagyasztotta.