AMONG US [Kozume Kenma x Reader]

[OKTÓBER 31/3.]

SZOMBAT

//READER\\

Nem tudom, pontosan mennyi idő is telhetett el. Lehetett néhány perc, de akár több óra is. Teljesen elvesztettem az időérzékemet, ahogy lehunyt szemeim előtt elmém megállíthatatlanul játszotta le azt a pár, visszafordíthatatlan másodpercet, melyet életem hátralevő részében biztosan bánni fogok. Ahogy Kuroo szemei lecsukódtak, mindörökre megváltozott minden, én pedig csak álltam ott, nem tudtam rajta segíteni, nem tudtam megmozdulni. A tudat, hogy egyszerre vagyok egy helyen barátom holttestével és gyilkosával megrémített. Nem tudtam felfogni semmit sem.

Kenma volt az, aki megmentett. Elrántott a helyszínről, habár ő is legalább annyira a sokk hatása alatt volt, mint én, ő mégis tudott cselekedni. Az ő lábai mozdultak, ahogy elméje is gondolkodott, mindvégig pedig én csak könnyeztem, és könnyeztem. 

Egyre szorosabban szorít magához, nyakamat, ahogy arcát bőrömhöz nyomja betelítik a könnycseppek, de ez legyen a legkisebb gondom. Fájó düh, és megbánás keveréke tornádó viharaként mozdul fel bennem, s ajkaimba kell harapnom, hogy ne kiáltsak fel fájdalmamban. Elvesztettük. Az egyetlen embert, aki mindvégig ott volt számunkra, amikor rosszra fordultak a dolgok, mi pedig immár egyedül maradtunk. Egyedül, mégis ketten. Ha Kuroo nincs, mi sem ismerjük meg egymást, ha ő nincs, nem lenne semmink sem. És most, hogy nincs közöttünk, valóban úgy érzem, mintha minden értelmét vesztette volna. 

Erősen remegni kezdek, amikor távoli léptek hangjára leszek figyelmes. Kenma egyből felkapja fejét a nyakamból, így én is körbetekintek. Az első, ami szemet szúr, az a teljesen vörös szeme, és ugyanilyen ajka, melyet tudom, hogy a visszatartott sírástól harapdált ilyenre. Zokogni akart, ő is. 

-Mennünk kell.-Suttogja.

-Mégis hova mennénk? Mindenhol megtalál előbb-utóbb.

Egész testemben remegek, ahogy a léptek tulajdonosa, ahogy elhallgatok, elneveti magát. Kacaja erős, még úgy is, hogy Kenma az előbb megsebezte, úgy látszik, egyáltalán nem volt rá komolyabb hatással. 

-Így van, [Név]-chan~.

Rámarkolok Kenma pulcsijára. Lélegzetvételem újból szaporábbá válik, a menekülésvágyam egyre erősebb lesz. A fiúra pillantok.

-Bízz bennem.- Közelebb hajol- Meg foglak menteni. Csak csináld azt, amit mondok, és mindennek vége lesz. -Ökölbe szorított kezét a tenyerembe nyomja, majd  mikor elveszi ujjait, egy papírdarabot fedezek fel bőrömön -Ezt ne veszítsd el, semmiképpen. 

Szemeit a sajátomba fúrja, szinte érzem szakadozott lélegzetvételeit arcomon. Kezét lejjebb csúsztatja, majd rákulcsolja ujjait csuklómra. Oldalra fordítja a fejét, majd lassan beszívja a levegőt. Akaratlanul talán, de én is így teszek. Lábaim remegnek a félelemtől, ahogy hallom, hogy a gyilkos egyre közelebb ér hozzánk. Szinte már hátamba váj a tekintete, amitől kétségbeesetten Kenmára pillantok. Az adrenalin a fülemben visít, szívem ki akar ugrani a mellkasomból, ajkaim össze vannak préselve.

-Ahogy a többiekhez érünk, olvasd fel nekik a papírt.

-R-Rendben...-Megszeppenek, nem tudom, hogy mi fog ránk várni. 

-Kenma-san, nem tudod megmenteni őket...Már így is dühös rád...

Ilyen közel van?! Tisztán hallom a hangját, mintha csak mögöttem lenne.

-Fuss.

Kenma teljes lendülettel kezdett el rohanni, vele együtt pedig én is. Szinte úgy vonszolt maga után, még akkor is, hogy próbáltam vele tartani a tempót. A négy lábunk úgy csapódott a padlóhoz, hogy szinte belesajdult a talpam, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, csak az volt a fontos, hogy túléljük az éjszakát.

Élesen beszívtam a levegőt, mikor meghallottam magunk mögött a lépteket. Olyan gyorsak voltak, hogy azt hittem, fél perc és utolérnek minket. 

Dob-dob-dob.

Hol van az a kicseszett szoba?!

Dob-dob-dob-dob.

A következő pillanatban éles balkanyart veszünk. Szinte elcsúszok, olyan hirtelen váltunk irányt, fogalmam sem volt, hogy merre kell mennünk, így ezt nem is csodálom. Kenma is már kapkodja a levegőt, és félpercenként hátra-hátra tekint fejem felett, hogy meggyőződjön arról, van-e valaki mögöttünk. 

Aztán megáll.

Itt vagyunk a szoba előtt.

Kuroo régi szobája előtt...

-Megvan a papír?-Liheg, szemei szinte szikrákat szórnak az idegességtől. Felmutatom, mire bólint -Oké, figyelj. Amint belépsz, tájékoztass mindenkit arról, ami a papíron van. Nincs sok időnk, hogyha elkapnak titeket, mindennek vége. 

Az ajtóhoz lép, majd berakja a kulcsot. Nem hallok bentről semmit sem.

-Elkap...nak?-Szeppenek meg még jobban -Kenma, mi ez az egész? Mi ez a papír...

-El fogom magyarázni, esküszöm. De most menj be.

-Te is jössz, nem?-Ahogy elfordul, megragadom a csuklóját. A pár másodperces néma csend egyértelmű választ ad- Nem...Nem, Kenma. -Remeg meg a hangom a gondolatra- Nem veszíthetlek el téged is...

-Nem fogsz. Nem tud megölni.-Suttogja rám sem pillantva- Most menj be. Addig én elterelem a figyelmét.

-Ken-

A következő pillanatban elrántja a kezét ujjaim közül, majd fejét néhány másodpercét felém fordítja. Szemei szigorúan azt mondják, hogy tegyem, amit mondd, én pedig fel sem fogom az egészet egészen addig, amíg be nem lök az ajtón.

-[Név]-san?!