AMONG US [Kozume Kenma x Reader]

[OKTÓBER 28.]

Sziasztok! Még mielőtt elkezdenénk, egy kisebb témaváltás; Tudnátok jó animéket mondani, amiket megnéztetek, s imádtatok/imádtok?:) Ugyan én most a Devilman Crybabyt kezdtem el, de szerintem hamar végezni fogok vele:P  (Első gondolatom: miez az anime?!)

SZERDA

//READER\\

A tegnap esti Among Us valójában szinte tökéletesre sikeredett. Többször is sikerült felhergelnem Kuroot, habár ez nem csak az én érdemem volt, hanem az éppen akkor levő Impostoré is. Ez, csak abban az esetben változott meg, hogyha én voltam a gyilkos, és meg kell, hogy mondjam, imádtam az lenni! Kár, hogy kevésszer lehettem. Szívesen húztam volna még a barátom agyát...

Amikor kezdtem érezni, hogy a szemeimet egyre nehezebben tudom ébren tartani, s hogy egyre laposabbakat pisslogok, nem sokáig álltam ellent. Sosem volt célom, hogy hajnalig fent maradjak, mindig rögtön elaludtam, hogyha álmos lettem, s ez most sem volt másképp. Ám az, amivel az álmomban találkoztam, egyáltalán nem volt megnyugtató számomra.

"-Segíts rajtam!-Kuroo...?"

"-Kérlek...Segítsh..."

Egy folyosón álltam, s körbevett a sötétség. A barátom hangja visszhangzott minden honnan, én pedig nem tudtam, mit kellene cselekednem. A torkomban dobogott a szívem, az adrenalintól s a félelemtől pedig egész testemben remegni kezdtem, főleg akkor, mikor halk, ám annál erőteljesebb léptekre lettem figyelmes.

Egy pillanatra levegőt sem vettem, akkor pedig, az eddigi lassú léptek elkezdtek egyre gyorsabbá válni. Az belső hangom már torka szakadtából ordította, hogy futnom kell, de nekem földbe gyökerezett a lábam. A folyosón levő lámpák ekkor felkapcsolódtak, s ritmusba kapcsolódva a léptek dobbanásaival, kezdtek el ki-s bekapcsolódni, ezzel bennem elindítva valamit.

Végre eljutott a tudatomig, hogy menekülnöm kell. Ám abban a pillanatban, hogy a jobb lábam elrugaszkodott a földtől, éreztem, hogy valami megragadja a ruhámat, s ezzel együtt engem is.

Az utolsó dolog, amit hallottam, egy iszonyatosan halk, mégis erőteljes hörgés volt, s a lámpák végérvényesen is kialudtak.

-Basszus!

Nem sikítottam. A hangom csupán múló, halk, alig észrevehető suttogásnak volt minősíthető, s ahogy felültem az ágyamban, láttam, hogy senkit sem ébresztettem fel. Legalábbis ezt hittem.

Elkezdtem összpontosítani arra, hogy egyenletesebben kezdjem el venni a levegőt. Az emlékképektől még eközben is muszáj voltam összeszorítani az ujjaim között levő lepedőt, a fejemben még mindig tisztán hallhattam az ismeretlen lény megdermesztően félelmetes hangját.

"Szükségem van egy kis levegőre..."

Mivel Kuroonak emeletes háza volt, ezért nagy figyelemmel kellett lennem, hogy a falépcsőre helyezkedve ne nyikorduljon fel egyik fok sem, hiszen nem tudtam, hogy ki mennyire alszik mélyen, s senkit nem akartam felébreszteni. Felkaptam egy, a kanapén hagyott pulcsit, melyről tudtam, hogy Kurooé, majd a bejárati ajtóhoz lépve, kinyitottam azt.

-N...Na...Mi van?

Legalábbis ki akartam.
Furcsálltam, hogy be bolt zárva az ajtó, mivel Kuroo sosem erről a szokásáról volt híres, hogy bezárja azt. Elkezdtem keresni a kulcsot, természetesen rögtön odanéztem, ahova mindig is tenni szokták, az ajtó felett elhelyezkedő kis szegre, de ott sem volt.

-[Név]...?

Nem tagadom, kicsit megijedtem Kenma hangjától. Kisebb megugràsom után a tekintetemet rögtön rávezettem, a fiú pedig összeszűkített szemekkel vizsgálta, a rajtam levő pulcsit.

-Ah, Kenma. Szia.-Intettem egyet kicsit bénán-Te sem tudsz aludni?

-...Miért van rajtad a pulcsim?-Kerülte el a kérdésemet, én pedig azt hittem, ott esik ki a szívem a helyéről. Az arcom a vörös azon árnyalatait vette fel, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek.

-M-M-Mi?-Kérdezek vissza egy "ugye viccelsz?" mosollyal-Ez a tied? B-Bocsi, azt hittem, Kurooé, mivel neki van ilyen illata...Hehee...

Mikor már elkezdtem volna levetni, Kenma olyat mondott, amire sosem számítottam volna.

-M-Maradhat rajtad...Jól áll...

Mikor rápillantottam, az ő arca is enyhén el volt pirulva, és összepréselt ajkakkal a földet pásztázta.

-E-Egyébként...-Fordítom fejemet az ajtó felé-Nem tudod, hol van az ajtó kulcsa? Csak mert be van zárva.

Kenmán látszott, mikor elkezdte ráncolni a szemöldökét, hogy azt hitte, meghülyültem.

-Biztos, hogy be van csukva...? Én feküdtem le utoljára, de senki nem zárta be az ajtót...

Ez pedig még csak a kezdet volt. Az első furcsaság, amit érzékeltünk, de koránt sem az utolsó.