AMONG US [Kozume Kenma x Reader]

[OKTÓBER 31.]

SZOMBAT

//READER\\

00:00

-Kenma, most engedj ki a szobából!-Néztem mélyen a szemeibe a szőkés hajú fiúnak, mikor ugyanis elém állt, s megakadályozott engem ezzel abban, hogy kimehessek megkeresni Kuroot. 

Ugyanis egyáltalán nem normális az, hogy valaki, aki elment megkeresni egy társát, már három órája nem érkezett meg. Ez a tudat pedig nyugtalanított, nagyon. A gyomorgörcsöm minden egyes perccel nagyobb lett, ahogy csak telt a fekete hajú nélkül töltött időnk, s ahogy a legjobb barátja, szinte teljesen lazán elém állt, hogy elállja az utamat, legszívesebben arcon csaptam volna. Ő nem aggódik érte? 

-Nem mehetsz ki innen, [Név]. -Állta dühvel teli tekintetemet- Ez Kuroo parancsa.

-Parancsa? Nekem ő most nem kapitány, hanem a barátom, Kenma.-Mosolyodok el idegesen, jobb kezemmel hajamba túrok- Neked talán nem az? Mert én jelenleg mindent megtennék azért, hogy biztonságban tudjam. Nem akarom, hogy ugyanaz történjen vele is, mint...

Nem tudtam végigmondani a mondatot. S nem, nem egy külső dolog miatt, hanem pont, hogy a saját lelki világom miatt. A szorító érzés fájdalma, mely mellkasomat kezdte szorítani abban a pillanatban, hogy belekezdtem utolsó mondatomba biztos, hogy kiült arcomra, ugyanis Kozume a következő pillanatban közelebb lépett hozzám.

Felemelte egyik kezét, és tenyerébe vette arcomat. Észre sem vettem, hogy megeredtek a könnyeim, csupán azt, hogy a fiú ujjaival törli le sós cseppjeimet bőrömről. Összepréselem az ajkaimat, próbálom ignorálni a testem reakcióját érintésére. Miért? Miért ebben a pillanatban? Miért vele?

-Ne...-Nyögöm ki, mire érzem, hogy kissé  megremegnek az ujjai.

Azonnal elkapja a kezét, de csak egy pillanatra. A következő mozdulata az, hogy mindkét karját körém illeszti, és szoros ölelésbe húz engem. A tarkómra simítja egyik tenyerét, akaratlanul is nyakába fúrom arcomat, és beszívom az illatát. Méz.

Olyan...Nyugtató.

Miért...Ilyen nyugtató...Számomra?

-Aludnod kellene.-Suttogja nyakamra, mire libabőrössé válok. Jóleső borzongás fut végig testemen, ahogy érzem minden egyes levegővételét bőrömön.

Végül eszembe jut valami.

-Igazad...van...-Motyogom, és próbálom tettetni magamon, mintha félálomban lennék, hiába az előbb még az álmosság legapróbb szikrája sem volt megtalálható rajtam.

Gyengéden eltolom magamtól a fiút, mire mintha csak a jéghideg télbe száműztek volna, a kellemes melegség után. Visszacsapódok a jeges valóságba, ahol a barátaim meghaltak, ahol egy gyilkos lapul a házban, s ahol a barátom még mindig nem tért vissza, pedig már régen itt kellene lennie, mellettem.

A látszathoz híven visszafekszek az ágyamba, amit Kenma gyanakvó tekintettel figyel, mintha csak nem akarná elhinni, hogy  a szavai elértek hozzám. Igazából tényleg nem, s bár tudom, hogy jó emberismerő, s tudja, mikor hazudok, remélem, most be fogja venni az álcámat.

Arra rátérve, hogy hazudok neki..
Nos, ahogy ez végigfutott rajtam, bűntudatot kezdtem érezni. De tudtam, hogy muszáj. Kurooért.

Befordultam a fal felé, várva a megfelelő pillanatra, hogy Kenma elhigyje; tényleg elaludtam. Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, viszont a nem lehuzott redőny miatt láttam, hogy az éjszakai égbolt a teljes sötétségből egyre világosabbá válik. Azonban, mikor úgy éreztem, itt az időm, akkor még javában látszódtak a csillagon az égen.

Óvatosan megfordultam, és fél szemmel Kenmára pillantottam. A falnak döntötte a hátát, úgy aludt, s be kell, hogy valljam, ahogy tekintetem elidőzött rajta, elég édesnek találtam abban a pillanatban. Olyan nyugodt volt, mintha semmi baj nem is lenne a világon. És örültem, igen, örültem neki, hogy legalább álmában egy teljesen másik helyen jár, ahol a körülmények mások, ahol nem kell rettegni attól, hogy mikor fognak levadászni téged. Hogy mikor leszel te a következő. Hogy meddig lesz ez még, hogy vajon túléled-e, ezt az egészet.

Felültem. Nem kellene ilyeneken gondolkodnom. Kuroo..

Vajon mi van Kurooval?

A lehető leghalkabban kinyitottam az ajtót, s gondosan becsukva magam mögött, a folyosóra érkeztem. Teljesen sötét volt, egyedüli fényként a hold világossága szolgált, így csupán csak félhomályban tudtam végigtekinteni a szobákon.

Direkt kihagytam azt, ahol a legelső gyilkosság történt. Azóta nem tudtam, nem volt gyomrom arra még csak nézni sem.

-Ki van ott?

Hátra fordultam, ahogy két lépésre füleltem fel, magam mögül, ez a kérdés automatikusan ugrott ki ajkaim közül.

—[Névh]...

Ez a hang...

Ez a hang olyan ismerős...

—Lev?-A szoba nyitott ajtaján keresztül megpillantom a fiút, aki reszketeg sóhajjal áll, nem csinál semmit sem. Csak áll, a szoba közepén, egész testét eltakarja a fény adta árnyék-Lev, Kuroo mindenhol téged keresett! Nem láttad valahol?-Lépek közelebb, de ahogy lepillantok a földre, eláll minden szavam.

—Mene...Meneküljh...

Hirtelen csapódok a falnak. A nálam sokkal nagyobb s erősebb fiú a lehető legerősebb szorítással fogja csuklómat, én pedig sokkolva meredek magam elé, még csak fel sem tudva dolgozni a történteket.

Kuroo. Kuroo halott.

A barátom vértócsája örökre beleégett a tudatomba, és most erősen uralma alá hajtja minden egyes porcikámat, így mozogni sem tudok. Teljesen leblokkoltam, és a látásom egyre homályosul.

—[NÉV]!

—[Névh...]

Egy nevet ejtenek. Az enyémet. Azonban két külön fiú.

Az egyik a barátom, Kuroo Tetsuroo.

A másik az, aki iránt nem tudom, hogy mit érzek. Kozume Kenma.