AMONG US [Kozume Kenma x Reader]

[OKTÓBER 28/2]

SZERDA

//READER\\

-Mi a szar...?!

Még akkor sem nyílt ki az ajtó, mikor Lev, Kuroo és Yaku egyszerre kezdték el feszíteni. Habár a kulcsot megtaláltuk, ugyanis ott volt a lábtörlő alatt -megjegyzem, senki sem tudta, hogyan került oda- nem tudtuk belecsúsztatni a zárba. Mintha egy teljesen másik lakathoz illett volna, de Kuroo biztosra állította, hogy ennek márpedig jónak kellene lennie.

-Francba...Akkor? Van valamilyen másik kijáratotok, Kuroo?-Billentem oldalra a fejemet, miközben a fekete hajú felé fordítom tekintetemet.

-Nincs. Ez az egyetlen van.-Morogja összeráncolt szemöldökkel-Felhívok valakit, akinek van pótkulcsa a házunkhoz, hogy jöjjön és szabadítsa ki a seggünket.

-Jó.

Ez az egész helyzet kezdett egyre furább lenni. Nem tudom, hogy csakis a kialakult helyzet miatt, vagy sem, de volt egy meglehetősen rossz előérzetem. Tudtam, hogyha valahogy ki fogunk tudni kerülni, akkor én inkább hazamegyek, mintsem hogy majd ott maradjak, s a többieket is megpróbálom majd rábeszélni arra, hogy ők is tegyenek hasonlóan.

-Ezt nem hiszem el.

Ez a mondat csak még nagyobb görcsöt teremtett a hasamban, az pedig, hogy Kuroo majdnem a földhöz csapta a telefonját egyenest megrémísztett.

-Nem tudok senkit sem hívni. Kisípol. Akárkit akarok hívni.-Túr bele éjfekete hajába, mely ettől csak még kócosabbá válik. Összepréselem az ajkaimat, és a padlóra emeltem a tekintetemet.

-Én is próbáltam, és ugyanez.-Tért vissza Yaku a nappaliba, miután teljesen váratlanul eltűnt közülünk, én pedig észre sem vettem ezt.

Kenma valószínűleg észrevehette az arcomra kiülő aggodalom és félelem keverékét, ugyanis a következő pillanatban mellém állt, majd miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem néz, gyengéden, alig láthatóan megsimította a karomat.

Meglepve tekintettem rá, miután felfogtam mi történt, de választ nem kaptam a fel sem tett kérdéseimre, sőt, ami fogadott, az csakis egy halványan elpiruló fiú volt. Habár jó kapcsolatot ápoltam vele, révén hogy a legjobb barátjával járok, nemigen értünk még egymáshoz, hiszen tiszteletben tartottam, hogy Kenma hogyan érezné magát. Minden lenne, csak felszabadult nem utána, főleg a közelemben.

-Biztos, hogy minden rendben lesz.-Suttogta úgy, hogy csak én halljam. A hangja kicsit remegett, biztosan az előző cselekedete hatása volt ez. Hálás pillantással díjaztam, ő pedig elkapta a fejét, mikor már vagy fél percig egymás szemeibe bámultunk.

-Köszi.-Motyogok még ennyit, majd minden figyelmemet visszavezetem a többiekre, akik eközben már a rendőrséget is, s a tűzoltóságot is próbálták hívni, de semmi jel nem volt.

-Nos, akkor mi lenne, ha kinyitnánk egy ablakot, és ott mennénk ki?-Vetette fel Lev az ötletet, amely először kicsit őrültségnek hangzott, de miután jobban belegondoltunk ebbe, azonnal rábólintottunk-Várjunk, most komolyan az én egyik ötletemet fogjuk felhasználni?!

-Örülj, hogy eszedbe jutott, mégsem vagy olyan haszontalan.-Nevetett fel Kuroo, mire én, mikor melléértem, megcsaptam a karját-Na! Ezt most miért kaptam, asszony?!-Kezdte el simogatni a megütött részt, miközben kiskutya szemekkel nézett rám. Csak megforgattam a szemeimet.

-Ne mondj már ilyeneket neki! Annyiszor piszkáljátok szegényt...

-Nem mintha te nem tennéd.

-De nálam érződik, hogy poénkodok. Nálatok nem.-Rázom meg a fejemet.

-Lev tudja, hogy poén. Tudod a fiúk nem olyan érzelgősek, mint a lányok. Nem sértődnek meg egykönnyen, így nem is kell mondanunk, hogy "Csak poén volt, haver!"-Fúrja a tekintetét az enyémbe, miközben gúnyosan elmosolyodik, s kezeit a nadrágja zsebeibe mélyeszti.

-Ezzel most céloztál valamire, Kuroo Tetsuroo?!-Mordulok fel,  a kérdésem inkább hatott kijelentésnek, mintsem az előbbinek, de ez abban a pillanatban nem érdekelt.

-Srácok, az ablakokat se lehet kinyitni, csak bukóra!-Halljuk meg Inuoka hangját. Elkapom a tekintetemet a mogyoróbarna szempártól, majd a hang irányába kezdek sétálni, a fiúval a nyomomban.

-Oké, akkor...Öhm...-Próbálok megszólalno, de amikor körbepillantok a szobán, észreveszek valamit-Lev is veletek jött, nem?

Csatt.

Mindannyian megrezzenünk a hirtelen hangra, majd csak annyit veszünk észre, hogy a szobában immáron teljes sötétség honol.

-Srácok ez nem vicces. Húzzátok fel a redőnyt.-Találom meg a hangomat, mely még így is eléggé remeg a ki nem mutatott félelmemtől.

-Nem mintha mi lettünk volna azok, akik leengedték.-Hallom meg Fukunaga kicsit morcos hangját, ám erre már sehonnan sem érkezik vàlasz. Néhány kisebb zörrenés, de még mindig semmi-Sz-Szerintem ez, beragadt...

-Oké, akkor kapcsoljuk fel a villanyokat, jézus...-Kuroo-Öhm...Oké, ki a faszom szórakozik?!

-Miért? Csak azt ne mondd, hogy nem lehet felkapcsolni a villanyokat!

A világosság pedig abban a pillanatban beszökik a szobákba, folyosókra, a lámpákon keresztül. Mindannyian a kapitányra meredünk, aki összeráncolt tekintettel mered maga elé.

-Hé, mi a baj?-Lépek oda hozzá, de mintha meg se hallana. A szemem sarkàból valami eddig ismeretlent veszek észre, így teljesen odafordítom a fejemet-K-Kuroo...

-Mi az?-Mordul fel, de amikor ugyanabba az irányba tekint, mint én, egy szava nem lesz.

A szülei szobájában is ég a villany, ezzel számunkra rálátást adva a bent levő vérfoltokra.

"A-Az a csattanás..."

"Túl erőteljes volt ahhoz, hogy a redőnyök legyenek azok..."