AMONG US [Kozume Kenma x Reader]

[EPILÓGUS]

SZOMBAT

//READER\\

-Kincsem, ébresztő! El fogsz késni!

Azonnal kipattannak a szemeim édesanyám hangjára. A csend, mely körülvesz szinte felfal, csakúgy, mint a sötétség, mely uralkodik a szobám felett.

Lassan felülök az ágyamon, és körbe pillantok. Ez az én szobám...?

Nem értve a helyzetet összeráncolom szemöldökömet, majd oldalra fordulva, a padlóra helyezem a lábaimat. Kívülről úgy festhetek, mint aki a világát sem tudja, de az a helyzet, hogy talán ez így is van. Hogy kerültem ide? Egyáltalán biztos, hogy jó helyen vagyok?

Az ajtóm elől egyre hangosodó lépteket kezdek hallani, mire akaratlanul is hevesebben kezd dobogni a szívem.

Dob. Dob. Dob.

Levegő után kapok, és egyből felveszem a padlóról a lábaimat, majd felhuzom magamhoz. Mivel az ágyam közvetlen a fal mellett van, ezért nekidönthetem a hátamat, miközben azon imádkozok, hogy nehogy megtaláljon az a dolog, amely kint van.

Nem is veszem észre, de remegni kezdek. Egész testemben, megállíthatatlanul, miközben fejemet a térdeimre hajtom, hogy lehetőleg minél kisebbre tudjak zsugorodni.

-[Teljes Név], hányszor kell kérjelek arra, hogy kellj fel?-Nyit ajtót anyám, s már folytatná is a reggeli kis szidásomat, amikor is meglátja a pozíciót, amiben vagyok. Azonnal odalép hozzám, majd leül mellém az ágyra- Mi a baj?

Nem szólok semmit sem. Némasàg keletkezik körülöttünk, amit tudom, hogy nem bír, mégsem teszi ezt most szóvá.

-Milyen...nap van?-Ennyit bírok kinyögni, azonban még mindig nem pillantottam ki a "védelmező" testhelyzetemből. Egyszerűen nem merem kitenni magamat annak, hogy egy kéz hirtelen megragadjon, majd lerántson, kitudja hova. Úgy érzem, így nagyobb biztonságban vagyok.

-Milyen nap...? Október huszonhetedike, [Név].

Ekkor azonban felkapom a fejemet. Hitetlenkedve, egyre gyorsabban kezdem venni a levegőt, ahogy a rémképek, arról a pár napról egyre gyorsabban és gyorsabban, szinte kisfilmként robbannak be az agyamba. Az ajkaimba kell harapnom, hogy be tőrjön rám rögtön a zokogás, a hirtelen emlékképektől pedig muszáj ki kellnem az ágyamból.

Anyukám levegőért kapva figyeli, ahogy kiszaladok a mosdóba. Néhány perccel később, kisírt szemekkel állok előtte, azt mondogatva, hogy "persze, jól vagyok." Hiszen miért hinné el azt, hogy mitől vagyok rosszul? Egyáltalán igazi volt, az az egész időszak, amit átéltem? Fogalmam sincs. Hiszen október huszonhetedike van, pontosan az a nap, amikor minden elkezdődött.

-Minden rendben van. Csak...Rosszat álmodtam. Igen.-Utóbbit csak motyogom, majd beosonok a szobámba. Nehezemre esik nem észrevenni a gyanakvó tekintetét, mely szinte átlyukasztja a mellkasomat, de mégis próbálom ignorálni. Ahogy a szekrényemhez lépek, egy egyszerű fekete nadrágot és egy [K/szín] pólót, majd egy pulcsit választok ki, amiket egybők magamra is veszek. A gondolataim csak egyetlen egy dolog körül járnak, ami miatt félpercenként kiráz a hideg, főleg, amikor visszaemlékszek a szörnyeteg érintésére, rajtam.-Ne...Állj le...-Suttogom- Mindennek vége...Már nincs baj...