Hagyj békén, naplót írok!

8

  Szeptember 1. (Kedd)

  Uh, nehéz nap. De sorban. Reggel 6:30-kor keltem, ami azt jelenti, hogy egy csomó időm volt elkészülni (később rájöttem, hogy a fenét), mert negyed nyolckor indultunk. Lezuhanyoztam, fogat mostam, a szokásos reggeli rutin......és......felvettem az egyenruhát. Nem volt olyan nagyon vészes. mint képzeltem. Anyu szerint jól állt, szerintem meg nem olyan nagyon rossz. De azért szoknya. Igazából, tudtam, hogy Anyu akkor is azt mondaná, hogy jól áll, ha nem, ezért inkább Mátéhoz fordultam (ez azt jelentette, hogy felhívtam kora reggel, amikor neki készülődnie kellett). Ő biztos, hogy megmondja az igazat, akkor is, ha fáj. Igazam volt. Végignézett rajtam, majd ennyit mondott „a szoknya rusnya, de neked egész jól áll". Én meg erre rábólintottam, mert jobbat nem is vártam. Ezek után újra elolvastam a házirendet, mert nem emlékeztem, hogy szabad-e ékszereket hordani vagy sem. Reméltem, hogy igen, azt már tényleg túlzásnak éreztem volna, ha nem. De szerencsére az ékszerek, amiket én hordok, nem akadály a giminek, ezért nyugodt szívvel vettem fel a nyakláncom (Anyutól kaptam, egy ezüst rózsa medál van rajta), az órám, és egy csomó zöld és fekete ásványkarkötőt.

  Éppen a táskámba pakoltam (nem estem túlzásba, egy füzet, meg tolltartó, hisz most csak osztályfőnöki órák voltak), mikor meghallottam Anyut kiabálni.

  - Elfogunk késni! Gyere már!

  Táskámat a hátamra kapva lerohantam a lépcsőn. Még gyorsan befutottam a konyhába egy kóláért, majd kimentem a házból. Anyu már a kocsiban várt, és mosolyogva ültem be Anyu mellé. Akkor még mosolyogtam...Zenének egy kis Green Day-t raktam be, megfelelő volt a reggel elkezdésének (ami már jó ideje elkezdődött, de ez lényegtelen). Anyunak annyira már nem, de ő nem vitatkozott. Csendben voltunk az egész úton. Próbáltam elnyomni az idegességemet, amit az első nap váltott ki. Próbáltam.....Hirtelen azt vettem észre, hogy megálltunk a suli előtt (csak egy kicsit voltam késésben). Anyu bíztató mosollyal nézett rám, én meg visszamosolyogtam rá.

  - Nyugi, nincs mitől félned. A tanárok imádni fognak, mert okos vagy, az osztálytársaiddal már amúgy is jóban vagy, és ha más osztályok nem kedvelnek, kit érdekel? Na, menjél – mondta Anyu.

  Elköszöntem tőle, majd remegő lábakkal kiszálltam a kocsiból. Anyu, mielőtt elhajtott volna, dudált párat. A távolodó kocsit nézve elmosolyodtam. Amikor viszont megint a sulira néztem, arcomra fagyott a mosoly. Kihúztam magam, mély levegőt vettem, és elindultam az óriási épület felé. Próbáltam nem remegni, hogy ne nézzenek bénának. Már majdnem bementem, mikor valaki megszólított. Meglepődve fordultam hátra.

  - Jó reggelt – mosolygott rám az ofő. Illedelmesen köszöntem. Hirtelen valamilyen zaj hallatszódott ki a suliból – Ez a csengő. Kicsit hangos, de meglehet szokni.

  Nem szólt semmit, amiért késtem egy picit. A tanárnő elindult, én meg követtem. Kíváncsian nézegettem körbe az épületben. Elképesztően tiszta és szép volt, egy iskolához képest. Bambulásomat egy mellettünk elsétáló diák szakította meg. Elmosolyodtam, mikor felismertem.

  - Dávid. Én a helyedben sietnék, ha már elkéstem – szólalt meg az ofő, arcán halvány mosollyal. – Az első napon két diákom is késik. Szép.

  Dávid meglepetten nézett rám. A tanárnő előre sétált, mi Dáviddal egymás mellett.

  - Nem gondoltam volna, hogy késős vagy – súgta nekem Dávid.

  - Nem vagyok, csak ma reggel kicsit rosszul osztottam be az időmet.

  Dávid úgy bólintott, mint aki nem hisz nekem. Közben eljutottunk a teremig. Az ofő után mi is bementünk. A tanárnő leült az asztalhoz, mi meg a fent maradt helyeket néztük. 2 személyes padokból volt egy sorban 5 darab. Dávid kérdés nélkül beült az utolsóba, Ádám mellé, és mivel már csak 2 szabad hely volt (igen, volt még egy későnk) és mindkettő az utolsó előtti padban. Így hát leültem oda.