Hagyj békén, naplót írok!

15

Szeptember 9. (szerda)

  Reggel egyedül sétáltam el a suliba. Anyunak hihetetlenül korán kellett bemennie a munkahelyére, valami megbeszélés miatt. Így kora reggel, zenét hallgatva lépkedtem az úton. Kicsit veszélyes ez a zene-sétálás kombó. Leginkább azért, mert alapból is nagy fejtörést okoz nekem A-ból B-be eljutni, de ha fülhallgató van a fülemben, akkor csak a hallott dalra tudok koncentrálni. Ez kívülről is elég bénán nézhet ki. Ritmusra lépkedek, miközben tátogom a szöveget, és teljesen beleélem magam a zenébe. 

  Éppen a Papa Roach - Last Resort számát hallgattam, amikor valaki megkocogtatta a vállam. Majd kiesett a szívem a helyéről, ahogy hátra néztem. Dávid állt mögöttem, és érdeklődve figyelte a reakcióm.

  - Milyen hangosan hallgatod azt a zenét, te lány? - vigyorgott rám. Szeretnék mindig olyan jókedvű lenni, mint ő. Tekintve, hogy mosolya ragályos, lehet, hogy csak vele kéne lennem mindig, és eltanulom ezt a pozitivitást tőle. - Még én is hallom.

  - Olyan hangosan, ahogyan szeretem.

  - És az milyen?

  - Maximumra feltolt - mutattam fel a telefonom, ahol látszódott, hogy tényleg a legmagasabb hangerőn hallgatom a dolgaim.

  - Egyszer megsüketülsz - nevetett ki.

  - Hát, nagyon remélem, hogy nem - néztem fel rá enyhén rémülten, mire felröhögött.

  Együtt folytattuk az utunkat. Elraktam a fülhallgatómat, félig szomorúan, amiért abba kellett hagynom imádott tevékenységemet, félig pedig boldogan, mert jólesett Dávid társasága. Mindenféléről beszélgettünk. Elhagytuk a zene témát, áttértünk a szakkörökre. Ma egyikünk se megy semmire, és bár tök jók a suli különórái, mégis megnyugodtam, hogy végre korábban érek haza. Dávid bólogatott a gondolatomra, mondjuk, ő csak kosárra jár.

  - Ez nagyon fura - nézett maga elé a fiú, és lelassította lépteit.

  - Mi? - fordultam felé kíváncsian.

  - Jókedvűen és magabiztosan sétálgatok a suli felé, veled. Pedig az ofővel van az első óránk! - akadt meg teljesen.

  Értetlenkedő arcát látva felnevettem, amitől Dávid színlelt felháborodással megrázta a fejét, és fújtatott egyet.

  - Nem veszel komolyan. 

  Röhögve bólogattam, ami miatt Dávid se tudta tovább megjátszani magát, és őt is elkapta a nevetés. 

  - Látod, ezt mondom! Egész nap szívni fogunk, mégis itt nevetsz! - mutogatott rám.

  - Csak én? És te?

  - Jó, talán én is - vallotta be mosolyogva. 

  Ekkor a suli elé értünk. Dávidot szinte be kellett rángatnom az épületbe, annyira nem akart bemenni. Végig nevetett, miközben én befelé lökdöstem. Az aulába még egész könnyen bejutottunk, de a fiú a szekrényeknek vetette a hátát, és ott leszobrozott. Onnan már nehezebb lett volna kitolnom. Ezért elkezdtem rugdosni. Dávid röhögve nézte, ahogy ütögettem a lábammal a sípcsontját. Összefonta maga előtt a karját, és várta, mikor hagyom abba. Először egészen lágyan rugdostam, de ahogy telt az idő, fokozatosan növeltem az erőt. A fiú válla rázkódott a visszatartott nevetéstől, és az arcomat figyelve próbálta megállapítani, hogy mikor tervezem abbahagyni tennivalómat. Végül ő volt az, aki megadta magát.

  - Jól van, jól van! - állított le Dávid vigyorogva. - Csak vegyünk kólát. 

  Az ötletet támogattam, és beálltunk a büfé egészen rövid sorába. A mellettem álló fiú furán forgatta a fejét.