Hagyj békén, naplót írok!

7

Augusztus 28. (Péntek)

  Egyetlen érdekes dolog volt ma: a szülői értekezlet, ami az egész napot meghatározta. Egész délelőtt fel-alá járkáltam a házban, várva Anyura. Persze az értekezlet csak délután kezdődött, de én már akkor pörögtem, amikor Anyu még csak dolgozott. Egy ponton még Mátét is felakartam hívni, de ő tegnap jött vissza az ő táborából, nem szerettem volna rögtön zaklatni. Aztán valamikor 5 óra körül Anyu kopogtatott az ajtómon. A legnormálisabb arcot próbáltam magamra önteni, nem akartam, hogy Anyu tudja, mennyire izgatott voltam.
  - Gyere be! – mondtam, remélve, hogy a kopogó csukott ajtón keresztül is meghallotta, amit mondtam. Szerencsére igen, és Anyu bejött az ajtón. Hátán egy megtömött táskával. – Vége a szülőinek? Sokáig tartott.
  - Ne is mondd! Egy csomó dolgot mondott az osztályfőnököd, és szerintem a felét meg se jegyeztem – mosolygott rám Anyu.
  Leült mellém az ágyra, és elkezdett kipakolgatni. Tankönyvek, órarend, pár ajándék toll és füzet, meg...Anyu jegyzetfüzete. Persze, enélkül soha nem menne el egy szülőire. És belekezdett a mesélésbe. Elmondta, hogy az ofő reméli, jól érezzük majd magunkat a gimiben. Aztán mesélt a tanárokról, versenyekről, jegyekről, szakkörökről, meg ilyesmikről. És lehet fura vagyok, de élveztem, ahogy Anyu totál beleéléssel mesélt, mesélt és mesélt. Végül mielőtt elment volna, hogy bevásároljon a vacsorához, egy nagy papírköteget nyomott a kezembe. Értetlenül néztem a lapokra, majd Anyura, aki rögtön elkezdett magyarázni. – Ez az igazgatód által készített házirend. Olvasd el, fontos dolgok vannak benne, néhány rád is vonatkozik. Megyek vásárolni, mert soha nem készül el a vacsora.

  Nyomott egy puszit az arcomra, és egyedül hagyott engem egy csomó mindennel. Sóhajtva végig néztem mindegyiken. Végül úgy döntöttem a házirenddel kezdtem. Semmi olyan nincs, amit ne tudnék betartani, bár egy kicsit erősnek gondoltam. Következőnek a tankönyveket néztem át, meg az ajándék írószereket. Legutolsónak pedig az órarendet és Anyu füzetét választottam. Vagyis, azt hittem, ezek a legutolsók. Aztán találtam egy szatyrot is. Ebben benne volt csomó dolog a suli logójával ellátva (kitűzők, könyvjelzők, sapkák, kulcstartók, stb.). És még egy valamit emeltem ki a kis szatyorból. Nem tudtam, mit gondoljak. EGYENRUHA!!!! Ilyen nincs! Az iskola színeinek megfelelően egy zöld-kék csíkos szoknya, és egy sima, szép fehér blúz, és ezen is rajta volt a suli logó. Újra átolvastam a házirendet, mert biztos voltam benne, hogy erről egy szót nem olvastam. Pedig benne volt. És mi volt a bajom az egyenruhával? Azon kívül, hogy nem hordhatom a saját ruháim? Szoknya. Egy ünnepségre hajlandó vagyok felvenni, de mindig is utáltam ezt a ruhadarabot, és egyszerűen végigfutott a hideg a hátamon, mikor belegondoltam, hogy nekem ezt mindennap viselnem kell majd......Persze ebből a gondolatmenetemből is kirángatott valaki. De ő nem kopogott, csak úgy benyitott. Máté szinte feltépte az ajtómat. Idegesen és aggódva nézett, kezében egy csomag dobozos kólával (!!!!!).
  - Mi a baj? – kérdezte, miközben levágta magát a kanapémra.
  - Miért gondolod, hogy van? – kérdeztem vissza, mert bár tényleg volt baj, nem tudtam, hogy ő ezt honnan tudja. – És miért van nálad kóla? És hogy jöttél be?
  - Hát, épphogy beértem, és ordítottál. Kulcsot Kriszti adott, nem hiszem el, hogy mindig elfelejted. Kólát meg azért hoztam, hogy lenyugtassalak vele, ha baj van – mondta.
  Mivel minden kérdésemre választ adott, bólintottam.
  - Nem ordítottam. És dobj egy kólát.
  Nem szó szerint értettem, de persze Mátét ez nem érdekelte. Hozzám vágott egy doboz kólát. Karomat dörzsölve jajgattam, de ez persze őt megint csak nem érdekelte. Tovább dumált. :)
  - Akkor hangos voltál, mindegy. Szóval, mi a baj?
  Nem mondtam semmit, csak odadobtam neki a szatyrot az egyenruhával. Kólámat felbontva vártam a reakcióját. Máté kezében forgatta a ruhákat, majd meglepetten nézett rám.
  - Ez ugye nem egy......de, ez az! Jesszus, vidd ezt innen – dobta vissza szörnyülködve. Hát igen, ő se szereti az ilyesmit. – Ez kínzás! Összevitázzak Krisztivel? Keresünk egy másik sulit, ígérem. Ez.....undorító! Egyenruha? Blah – mondta, kissé túlzásokba esve.
  - Máté, nyugi! Ennyire nem rossz a helyzet. Nyilván, én is hányok ettől, de nem megyek ezért másik gimibe. Majd megszokom, vagy valami – nevettem, mert elképzeltem, ahogy Máté az egyenruhát kínozva vitatkozik Anyuval. Jézusom! :)
  - Látom nem érted. Egyenruha, Lexa, egyenruha!
  Megint felnevettem. Máté tovább magyarázta, miért olyan borzalmas ez, egészen addig, amíg meg nem hallottuk Anyu „hazaértem" kiáltását. Drága barátom rögtön felpattant, készen a vitára. Nem tudtam abbahagyni a röhögést. Mikor leértünk a konyhába (ahol Anyu kipakolta a megvásárolt termékeket), Máté szinte rögtön belekezdett a beszédébe. Anyu pislogás nélkül hallgatta, és néha mosolyogva rám nézett, mikor éppen majdnem megfulladtam a nevetéstől.
  - Máté. Egy egyenruha nem a világvége, és szerintem ezzel Alexa is egyetért. És most hagyjatok főzni. De ha segíteni akartok.... – be se fejezte a mondatot, mi már az emelten voltunk. Még hallottuk, ahogy Anyu felnevet, aztán bezárkóztunk a szobámba.
  Máté újra bele kezdett volna az egyenruhám kritizálásába, de valami nem engedte ezt meg. A laptopom hangos zajjal jelezte, hogy hívnak. Felvettem. Dóra és Zsófi jelent meg a képernyőn, nem túl boldogan. Máté ismét elfoglalta helyét a kanapémon, kezében a telefonjával.
  - Had találjam ki...egyenruha - szólaltam meg elsőnek.
  - Szerintem szép - vont vállat Zsófi.
  - Egyértelműen nem az. De inkább a házirend miatt hívunk.
  - Házirend? - kapta fel a fejét a legjobb barátom.
  - Ott van az ágyon - fordultam felé.
  Máté fénysebességgel futott az ágyamhoz, és felkapta a papírköteget.
  - Wow. Nem kicsi.
  Mikor visszafordultam, a két lány felvont szemöldökkel vizslatta a a fiút.
  - Ja. Máté - magyaráztam meg egy szóval a dolgot.
  - Oh - "mondta" egyszerre a két lány.
  - Hali - intett Máté, csak úgy mellékesen, majd visszamélyedt a házirendembe. - Hm. Egy hosszú lista a tárgyakról, amit nem lehet bevinni, mert fegyverként is használható, vagy alapból az. Biztató.
  - Csak biztosra mennek, szerintem - gondolkodott hangosan Zsófi.
  - Inkább ötleteket adnak - lapozott Máté tovább.
  A következő 20 perc arról szólt, hogy megbeszéltünk minden fura dolgot a házirendben. Aztán Dórával rátértünk abban, hogy mi nem jó az egyenruhában.
  - Nem hordhatom a saját ruháimat - érvelt Dóra.
  - Egyetértek. Plusz, én nem szeretem a szoknyákat.
  - Ez komoly? - kérdezte egyszerre a két lány meglepetten.
  - Teljesen - szólt bele Máté a beszélgetésbe, megint. - Általánosban megkérte az igazgatót, hogy ne kelljen többet szoknyát hordania az ünnepségeken. Csak 1 hét könyörgésbe telt. Lexa olyan...5 éve nem hordott semmilyen szoknyát.
  Biccentettem, jelezvén, hogy a történet igaz. A lányok gyorsan túltették magukat a dolgon, és tovább mondták a pro és kontra érveket az egyenruha mellett.
 
  Mikor végre kinyomhattam a hívást, sóhajtva dőltem hátra a székemben.
  - Ezek aztán tudnak beszélni - jegyezte meg Máté.
  Teljesen egyetértettem.
  A napom végét pedig csak pár mondattal foglalom össze, mert nem annyira fontos. Miután bezárkóztunk, Máté újból megtalálta a házirendet. Minden egyes mondatba belekötött, én pedig csak nevetve hallgattam. Ez után vacsoráztunk, valami tésztát. A nevét nem tudom, hosszú és olasz. De az biztos, hogy állati finom volt. Vacsora végeztével tettem egy kört a fürdőben (zuhanyzás, meg ilyenek). Pizsamába öltöztünk, és késő estig sorozatot néztünk. Máté belealudt, én meg naplót írok. :)