Hang a mobil másik végén

10. Fejezet - Avril

„- Na neeeem! Azt belém nem nyomod, te agyon iskolázott orángután! Sicc, a közelemből, hallooood?! – forgolódtam össze-vissza, de könnyű szerrel tartott.

- Nyugi már! Ez csak altató! – mondta idegesen, majd az ellenkezésemmel mit sem törődve, belém nyomtam. Próbáltam küzdeni a szer ellen, de nem nagyon ment. A végtagjaim felett lassan elvesztettem teljesen az irányítást, nem sokkal később pedig a szemeimet is hiába próbáltam nyitva tartani. Teljesen elnyelt a sötétség."

Amikor magamhoz tértem, az első dolog, amit érzékeltem, az a körülettem lévő sötétség volt. Először azt hittem, hogy még mindig nem vagyok tudatomnál teljesen, de ez elég érdekes lett volna, tekintve, hogy az érzékszerveim hiba nélkül működtek. Végül a folyamatos zötykölődés volt segítségemre abban, hogy rájöjjek, egy autóban vagyok. Nem sokkal később arra is fény derült, hogy egy csomagtartóban. A kezeim, és a lábaim össze voltak egymással kötözve. Ez a helyzet alapból elég kellemetlen volt, ám még az is tetézte, hogy (bár nem tudom meddig voltam kiütve, de) mindenem elzsibbadt. A számat egy ragasztócsík fedte. Na, nem mintha egy sikítással az elrablóim tudtára akartam volna adni, hogy magamhoz tértem.

~ Oké! Csak nyugodj meg Avril. ~ Muszáj, lesz valahogy megszöknöm. Nem hinném, hogy annyi információnak a birtokában, amennyivel én rendelkezem, olyan nagyon életben akarnának hagyni.

Sok szenvedés gyümölcseként a fejemmel lehajoltam a lábammal összekötött kezemhez, amivel nagy nehezen lehúztam a számat fedő ragasztót. Miután ezzel megvoltam, kicsit megmozgattam az arcizmaimat, majd megpróbáltam úgy fordulni, hogy a szám segítségével ki tudjam cipzárazni a dzsekim zsebét. Ha ezt össze tudnám hozni, akkor onnan ki tudnám szedni a kulcscsomóm, amin egy apró zseblámpa is helyet foglal. Azonban amikor már meg is fogtam a fogaimmal a cipzárt, a kocsi egy hatalmas fékezéssel megállt, aminek hatására neki estem az autó hátsó üléseinek, a támlájának. Ráadásul a kabátzsebem is zárva maradt. Nyöszörögve fordultam ismételten a hátamra, majd a jobb oldalamra, hogy újra megkíséreljem kinyitni a bal zsebemet. Miközben a cipzárral a számban szenvedtem, beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet, aminek hatására minden levegő a tüdőmbe szorult.

- Mielőtt elé visszük ki kéne találni, hogy mit fogunk mondani. Az igazat nem lehet, hiszen akkor kiderülne, hogy mi történt Pablo-val. – szólalt meg az egyikük.

- Rendben. De igyekezzünk, hiszen a főnök már vár! – felelte a másik, majd kicsit arrébb vonulva folytatták a társalgást, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, és ismételten a cipzárnak szenteltem minden figyelmemet. Viszonylag hamar sikerült a hőn áhított kulcscsomóhoz jutnom, ám hála szerencsétlenségemnek, azzal a lendülettel, hogy megszereztem, el is ejtettem. Halkan szitkozódva kezdtem el utána kutatni, de nem igazán akarta, hogy rá találjak, az időm pedig rohamosan fogyott, és féltem, hogy nem lesz több lehetőségem a szökésre, vagy bármi másra. Körülbelül két perc elteltével, még mindig lázasan kerestem a zseblámpát, és egyre jobban kétségbeestem. Aztán hirtelen a kezembe akadt a fém tárgyak összessége. Egy nagy sóhajt eresztettem ki, majd a gombot kezdtem el kutatni. Miután ezzel is megvoltam, megnyomtam, és szembe kellett néznem a ténnyel, hogy velem egy légtérben, csak egy olajos bödön található, amivel nem hittem, hogy jelenleg sokra mennék, ám ekkor eszembe villant egy lehetőség, ami úgy éreztem, akár hatásos is lehet. Megfogtam az olajjal teli kannát, és nagy nehezen letekertem a tetejét, majd megpróbáltam a kötéllel összefogott végtagjaimra folyatni. Amikor már úgy gondoltam, hogy elég folyadék jutott mindenhova, leraktam a kannát, és elkezdtem tekergetni a kezeimet, hátha sikerül valahogyan kicsúsztatnom a szorításból. Nem mondom, hogy gyorsan sikerült végre hajtanom a tervemet, de végül összejött és ez a lényeg. Miután ismételten tudtam mozgatni a kezeimet kényem-kedvem szerint, a lábaimat vettem kezelésbe. Ezzel már könnyebb dolgom volt, hiszen a kezeimet is segítségül tudtam hívni. Amikor ezzel is megvoltam, imákat mormolva vettem ismét kezembe a lámpámat, hogy megnézzem milyen kalaptartó van ebben az autóban. Végül úgy tűnt végre mellém állt a szerencse, ugyanis nem felhajtós, hanem behúzós technikával lehetett használni. Ezzel már akár könnyűnek is mondható volt a dolgom. Hiszen így csak ki kellett akasztanom, majd úgy visszaengednem, hogy ne legyen hangos. Ha meghallanak, akkor bukik az esélyem a szökésre.