𝔄 𝔏𝔢𝔤𝔰𝔷𝔢𝔟𝔟 𝔇𝔢́𝔪𝔬𝔫

Idézd meg

2. nap

Istenem add, hogy túléljük ezt, már csak ez jutott eszembe azon a reggelen amikor a tüdőmet is kiköhögtem mert a lift tönkrement és a ruhám energiája elfogyott akkor amikor meg akartam javítani. A testem annyira elfáradt, higy mozogni is alig bírtam. Nagyjából pár órát saccoltam magunknak.

Steve a földön feküdt, Barnes a könyvet tanulmányozta. Ekkorra már megtudtuk a szöveg jelentését. Természetesen egy mantra az amit a lehető legbonyolultabban írtak le. Nem tudom, hogy sikerül-e kiűznünk a démont..ha nem akkor meghalunk idelent. Ha mégis akkor talán tudunk hívni segítséget. Viszont, ha nem halok meg addig amíg a démon el nem hatalmasodik felettem és nem is tudjuk elpusztítani akkor mindennek vége. Az én hibám lesz...

Elvonszoltuk magunkat a földben tátongó több méteres halál veremig. Lemásztam az aljára és amennyire tudtam megálltam a lábamon. Bucky lapozgatta még egy darabig a könyvet.

-Remélem tudod, hogy borzalmasan fájni fog.-mondta rekedten.

Ekkor már Steve is ott állt mellette és fájdalmas tekintettel figyelt engem. Igen..tudom, hogy fájni fog. Ezt kellett volna mondanom de egy szó sem jött ki a torkomon. Ami azt illeti szerettem volna azt mondani, hogy kérlek ne caináljuk. Vagy azt, hogy csináld úgy, hogy ne fájjon. De nem tehettem, mert hős vagyok..és a hősök kibírják a fájdalmat és leküzdik, legyen az akármekkora.

-Kérlek vigyázz magadra.-mondta Rogers lehajtott fejjel.-Kérlek ne halj meg...

-Tudod Steve..halhatatlan vagyok.

Mindketten elmosolyodtunk, Bucky elkezdte felolvasni a szöveget. Orosz akcentusa nem illett a latinhoz de nem volt kérdés, hogy ki fogja olvasni. A nyelvezete átjárta egész testemet és úgy éreztem mintha valaki szét akarná tépni a mellkasomat. Az izmaim megfeszültek, hallgattam a bordáim fájdalmas roppanásait és gerincem hangos nyögéseit. Minden porcikámban éreztem, ahogy a démon ki akar szabadulni, hogy megöljön mindenkit. Nme hagyhattam, utolsó lehelletemig harcoltam és nem engedtem, hogy előbb jöjjön ki, mint ahogy Bucky befejezné a szöveget.

Minden pillanat számított, Morganre gondoltam és Stevre. A Bosszúállókra, arra, hogy legyőztük Thanost a legnagyobb áldozatok árán is. Akkor az én életem már igazán semmiség...