𝔄 𝔏𝔢𝔤𝔰𝔷𝔢𝔟𝔟 𝔇𝔢́𝔪𝔬𝔫

Egy leheletnyi idő

3. nap

Érezted már azt, hogy egyetlen pillanat alatt összeomlik valami amiért kidolgoztad a beledet is? Volt már úgy, hogy egyszerűen csak szerettél volna lefeküdni és ott maradni egy hétig az ágyban minden gondolatot kitörölve az elmédből? Ez az az érzés amit sehogy sem tudsz leküzdeni, ott motoszkál benned még akkor is amikor a halál torkában állsz. Próbálod leküzdeni és vigasztalni magadat azzal, hogy túl fogod élni...de a szíved mélyén tudod, hogy nem így lesz és ami még rosszabb már rég el  fogadtad.

Bucky befejezte a mondókáját én pedig megtörve rogytam össze a földön. Mellkasomat markolászva feküdtem el a gödörben. Már régóta szúrta a szememet a sarokban lévő fegyver tömörület és az ezernyi még ép robbanóanyag. Ha itt elrontunk valamit akkor mindenkinek annyi. Rogers lecsúszott mellém a Pokoli lyukba és vállamnál fogva felsegített.

-Honnan tudjuk, hogy sikerült?-nézett fel Barnesre.

-Fogalmam sincs. Tony? Nem érzel semmit?

-Egyáltalán...

Nem sikerült befejeznem a mondatot ami megnyugtató jelleggel szolgált volna...a hátam megfeszült és minden izmom görcsbe rándult. Éreztem ahogy átveszi az uralmat, véglegesen. Karmaim megnőttek és állkapcsom alig fért el a számban. Olyan érzés volt mintha egy pillanat alatt váltam volna prédából vadásszá. Steve ijedten rogyott el mellettem a földön amikor ellöktem magamtól.

Még könnyeimen keresztül láttam a két férfi arcán lévő félelmet. Bucky kihúzta Stevet mellőlem amiért örökké hálás leszek neki. Megmarkoltam tarkómat arra számítva, hogy talán kevésbé fog fájni. Az ilyen logikátlan cselekedetek akkor jönnek szóba egy embernél, ha kétségbe van esve és nem tudja mit tegyen, ezt mondja a pszichológia. Talán esetemben abban az egyben tévedett, hogy én pontosan tudtam mit kell tennem.

Utolsó saját erőfeszítéseimmel másztam ki a lyukból. Ezalatt Steve és Bucky sírás és ordibálás közepette léptek be a liftbe. Mikor a sarokba értem a falat fogva feljebb húztam magamat és elkezdtem betölteni a fegyvereket. Hallottam ahogy Steve üvölt, hogy ne tegyem és hallottam Bucky kétségbeesett lihegését.  Éreztem ahogy mindhármunk szive együtt dobbant..de nem értem. A világért, a népért és a Bosszúállókért vert mindannyiunk szíve. Meg kellett tennem különben vége..

A zsebeimet átforgatva kerestem az öngyújtómat, hogy valamivel begyújthassam a halálomat. Végre megtaláltam az öreg zippot és megpörgettem. Csodás utolsó látványnak hatott ahogyan a láng előtört belőle...szebbet nem is kívánhattam volna. Sajnos nem hallhattam, hogy mi történt a két társammal mert minden elsötétült és nem éreztem semmit. Azt hittem, higy fájni fog de mikor kinyitottam a szemem egy egészen más tájon megkönnyebbültem. Szerettem volna azt kívánni, hogy álom legyen az egész és had lehessek a kapitánnyal megint. Azt mondják a remény hal meg utoljára...az enyémet már el is temettem.

Lassan sétáltam a magas fűben egy nyugodt ház felé. Halk zene szűrödött ki a falak mögül. Felléptem a fából eszkábált teraszra és megpillantottam azt a személyt akit igazán látni akartam most..

Apám a hintaszékben ült ami a festői tájra nézett. Nem gondoltam volna, hogy pont Ő lesz itt. De legalább megtudtam, hogy mi történt. Úgy tűnik mégsem vagyok halhatatlan és ez még rajtam is, rajtam..a nagy Vasemberen is kifogott...

~1 évvel később~
~Steve~

Tony meghalt, ma van egy éve. Bevallom nem érzem jobban magamat azóta, csupán már nem fulladozok, ha rágondolok. Talán némi haladásnak jegyezhető fel. Az orvos mindig azt mondja, hogy tovább kell lépnem de nem értem hogyan tehetném meg. Ő mindent feláldozott, mindent hátrahagyott azért, hogy megmentsen minket és az egész világot. Tony Stark egy igazi Hős volt. A Bosszúállók családja elvesztette a ház urát..alig élünk és mind próbáljuk elfelejteni. Mégsem volna tisztességes, ha megtennénk, ugyanis...a Nagy Hősöket Nem Feledik.

Vége

?