𝔄 𝔏𝔢𝔤𝔰𝔷𝔢𝔟𝔟 𝔇𝔢́𝔪𝔬𝔫

pokoli szárnyak

Miközben a föld irányába zuhantam úgy gondoltam gyorsan átfutom borzalmas életemet de nem jöttek az emlékek. Mostmár igazán jól esett volna egy kis pihenés de mégis motoszkált bennem valami. Nem akartam itt hagyni Stevet, na meg persze az én drága A barátom sem hagyott nyugodni.

Hirtelen éreztem meg, nagyjából 10 méterrel a romos utca fölött azt, hogy nincs szükségem többé a páncélra. Minden porcikám sajgott de a gerincemben kimondhatatlan fájdalmat éreztem. A ruhám tetejet egy pillanat alatt leszakadt rólam a pólómmal együtt és később a páncél alja is követte. A nadrágom hatalmas szerencsémre rajtam maradt de ki tudja mi vár még rám. Éreztem, hogy a lebegésem instabil és oda-vissza billegek miközben próbálom megtartani magamat. Éreztem, hogy tudom irányítani de borzalmas volt.

Belenéztem a fekete tükörablakba ami befedte az épületet. Hatalmas tollatlan szárnyaim nőttek, pikkelyekkel borították be az egész hátamat és mellkasom negyedét. Az ég felé kezdtem figyelni, csak úgy hullottak alá a roncsok a vadászgép lövedékei miatt. Egyetlen pillanat alatt felrugaszkodtam a többiek mellé és nem törődve a meglepett tekintetekkel lesöpörtem a terroristák felét. Éreztem ugyan a lövedékeket ahogy bőrömhöz értek de egyáltalán nem volt fájdalmas. Talán, ha nem láttam volna Natasha tekintetében a félelmet nevetni is tudtam volna.

Az épület oldalára ugrottam és akkorát csaptam újonnan szerzett szárnyaimmal, hogy a tetőn lévő összes ember elesett. Volt aki egy szempillantás alatt eltűnt a mélyben. A fegyverek elkeveredtek, odébb csúsztak, az ellenfél zavarodott volt. Quill kapva a lehetőségen leküldte Mordályt aki célba vette a csapatot.

-Na jó srácok, itt a játék vége!-hallottuk meg a hangszórókból szűrődő ismerős hangot, a hátterben AC/DC szólt.

A merénylők csúfos vereségtől szenvedve rakták fel kezüket. Némelyikük fejét fogva kémlelte az utcát és a lehetőségein gondolkodott. A szemükben megbánás fénye csillant meg.

-Jól van, a barátom segít kivonulni az épületből. Nagyon ajánlom, hogy ne kezdjetek ki vele. Kicsi ugyan de egy másodperc alatt leszedi a fejeteket.-szólta utolsó szavait Űrlord majd Mordály elkezdte a terelést.

Leszálltam a lentebbi erkélyre ahol Sam, Steve és immáron Barnes is áldogálltak.

-Tony..?-nézett rám furán a másik szárnyas.

Bucky lehajtott fejjel várta a további mondanivalókat de senki nem tudott megszólalni.

-Azt hiszem lesz mit megbeszélnünk.-válaszoltam az eget kémlelve majd elrugaszkodtam és pár perc múlva már a felhők felett jártam.

...

-Mi az, hogy egy démon?-értetlenkedett Nat már vagy tizedjére.

-Utoljára mondom el. Azt gyanítjuk Rogerssel, hogy a bomba nem egy atom volt, hanem valami amiben..egy..nos egy démont szállásoltak el.

-De hiszen ez abszurd..-nevetett szenvedő arckifejezéssel.-Egyszerűen nevetséges.

-Figyelj, mióta felrobbant az a szar azóta egyetlen egy jel lebeg a szemem előtt. Mint kiderült ez egy démoni pecsét. A tulajdonosát Asmodeusnak hívják. Gondolj bele Romanoff, pár nap alatt felépültem, szárnyaim vannak és a golyók úgy pattannak le rólam, mint Peter dobásai a dárctábláról.-mutattam a megszeppent fiú irányába.

-De ez lehetetlen!-kiabált rám ingerülten a vöröske.

-Natasha..-lépett oda Steve.-Saját kézből tapasztaltam, hogy más szóba sem jöhet. Persze biztosan nem ismerünk minden részletet és egyelőre a megoldást sem de rajta vagyunk...-nyugtatta higgadtan a nőszemélyt.

-Azt melegen ajánlom mert nem fogok egy vérengző vadállattal dolgozni.-vágta le magát a kanapéra Clint mellé.

Az én csodás kinövéseim még mindig a helyükön voltak és én egyre komfortosabbank éreztem a helyzetet. Egyfolytában mozgattam őket, hogy tudjam irányítani.

-Minden a legnagyobb rendben lesz.-mondta Bucky rám mosolyogva de mikor jobban megnéztem..nos elállt a szavam.

Barnes íriszeiben kimondhatatlan félelem mutatkozott.