A bébiszitter//BEFEJEZETT

5.rész

Harry:

Reggel ismét Lou mellkasán ébredtem. Meg tudnám szokni ezt az érzést, hogy reggel valaki olyan karjai közt ébredek aki szeret és megvéd, nem úgy min kb másfél éve, hogy minden hétvégén, valaki más karjai közt, akit soha többet nem is látok.

Louis más mint mindenki más. Benne megbízom és vele el tudok beszélgetni, úgy mind eddig senkivel. Vele megpróbálnék mindent. Anyáék halála után nem engedtem közel senkit magamhoz, mert féltem. Még mindig félek. És a legjobban attól félek, ha Louis közelebb engedem magamhoz, letelik a két hét, amit itt kell töltenie és utána itt hagy mint mindenki más. De reménykedem benne, hogy Ő tényleg más mint a többi és nem csak én hiszem ezt, hanem tényleg így van. Vele el tudok mindent képzelni. Talán még az örökkét is, ami tudom, hogy nem létezik, de vele hátha.

Elkezdett ébredezni, de ahelyett, hogy kinyitotta volna a szemét, közelebb húzott magához és ölelt. Meg tudnám, pontosítok, meg akarom szokni ezt az érzést. A halálra ítélt pillangók elkezdtek küzdeni az életért a gyomromban és félek ha felélednek engem fognak megölni. Sosem voltam még szerelmes, igazából mindent megtettem, hogy ne legyek az, de becsöppent az életembe Lou és minden megváltozott, elkezdtem érzéseket táplálni, olyan érzéseket, amikről azt hittem, hogy nem létezik számomra.

- Jó reggelt baby - köszönt a reggeli hangján, majd kaptam egy puszit.

- Jó reggelt apuci

- Na menjünk készülni, hamarosan indulunk. - mondta, majd egyből kipattantam. Nem tudom, hogy hova megyünk, tegnap is kérdeztem, de hiába, nem mondta meg, így inkább már nem is próbálkozom.

Megreggeliztünk, gyorsan elkészültünk és arra lettem figyelmes, hogy már az autóban ülünk.

- Még utoljára megpróbálom, hátha elmondod - kuncogtam - hova megyünk?

- Majd megtudod.

- Na légysziii, apuci-vetettem be a boci szemeim

- Most nem fogok bedőlni a szemeidnek-még vagy 2 percig próbálkoztam, hiába

- Na jó - csaptam a combomra - feladom. - nevttem fel és Ő is elkezdett nevetni.

Körülbelül fél óra volt az út, amit végig beszéltük.

Louis:

Megérkeztünk. Kicsit izgulok, de remélem minden a terveim alapján fog menni.

- Most hol vagyunk?

- Doncasterbe, a szülővárosomban.

- Oh - hatódott meg

- Gyere - nyújtottam a kezem - Megmutatom a gyerekkorom.

Elindultunk, megmutattam neki a régi házunkat, de csak kívülről, mert már rég nincs a tulajdonomba.

- Hogy, hogy nem maradtál itt?

- Mikor meghalt a családom és nem maradt senkim, nem akartam itt maradni, ezért új életet kezdtem.

- Megértem. És milyen jól tetted. - pirult el egy picit - És hogy hogy bébiszitter lettél főállásban?

- Amikor elvesztettem a családom elhatároztam, hogy valamilyen módon segíteni szeretnék az embereknek, de mivel írtózom a vértől, viszont a gyerekeket meg szeretem, így pont jól jött. Majd egy kis idő elteltével már nem csak gyerekekkel fogalalkoztam, hanem tinikkel is, és ez idézőjelesen jól jött, mert megismertelek téged - mondtam és nagyon elpirult.

Odaértünk a kedvenc rétemre, majd leültünk egymással szembe.
Ahogy már annyiszor elvesztem a szemeiben, most is csak a gyönyörű szemeire tudtam koncentrálni. Most is elvesztem bennük.
Valamiért elszomorodott és lehajtotta a fejét, ezért az álla alá nyúltam, hogy újra a szemeimbe nézzen.

- Mi a baj baby?

Harry:

Louis elmesélte az egész gyerekkorát és meg is mutatta, hogy mi hol történt, majd elmentünk egy rétre, ahova leültünk és csak néztünk egymás szemébe.
Elvesztem a szemeiben, mint mindig.
5 nap elég volt arra, hogy beleszeressek a tengerkék szemek tulajdonosába, de félek, hogy Ő is elfog hagyni, ezért elszomorodtam, de észre is vette, ezért az állam alá nyúlt, hogy nézzek bele a szemébe.

- Mi a baj baby?

- Félek, hogy te is elhagysz.

- Mi hagynálak el?

- Mert eddig mindenki azt csinálta, de ha Te hagynál el azt nem bírnám ki. - könnyesedett be a szemem.

- Oh drágám. Ha te nem kérsz rá én nem foglak elhagyni, mert-nézett mélyebben a szemembe - Mert igaz alig ismerlek 5 napja, de beléd szerettem és nem akarlak elhagyni. - hajolt rá az ajkaimra. Nagyon boldog lettem és aminek a legjobban örültem, hogy ugyan azok az érzéseink.

- Én is szeretlek apuci. - mondtam, mikor elváltunk egymástól.

- Harry! Leszel a barátom?

- Igen - mondtam ki, majd az eddigi legérzelmesebb csókban forrtunk össze.

Nem gondoltam volna öt nappal ezelőtt, hogy Ő lesz a barátom. Igaz rövid idő, de ennyi idő alatt is megismertem annyira, hogy rábízzam az életem.

Bár ekkor még nem tudtam, hogy mennyi mindenen fogunk átmenni.

.

.

.