A bébiszitter//BEFEJEZETT

21.rész

Harry:

2 nap és költözünk. Már mindent összepakoltam, tegnap Louis levelét is feladtam, így már nincs semmi dolgom. Épp olvasgattam, mikor megszólalt a telefonom és egy olyan ember hívott, akit már lassan egy hónapja nem láttam...

Csak néztem a telefont és újra elkezdtem sírni, hiányzik, de nagyon. Hiányzik az ölelése, a mosolya, a csókja, hiányzik minden, ami Ő.

Nagy nehezen sikerült felvennem és néhány másodpercig csak a csendet hallgattam, majd beleszólt Ő.

- Szia Harry.

- Szi..szia.

- Besz...beszélhetünk? - kérdezte remegő hanggal. Miért remeg a hangja?

- Persze...

- Sajnálom. Mindent sajnálok. Egy kibaszott fasz vagyok, nem gondolkodtam, amikor ott hagytalak. Nem gondoltam semmire, csak magamra, és arra, hogy én nem állok készen az apaságra, pedig csak az egészet bebeszéltem magamnak, mert féltem és még mindig félek, hogy elveszítelek téged, vagy titeket. Három hét alatt rájöttem, hogy mekkora áldás ez nekünk, rájöttem arra, amit te is mondtál, de én nem hallgattalak meg, mert csak magammal voltam elfoglalva és a félelmeimmel. És teljesen megértem, ha nem akarsz velem lenni, vagy nem akarod, hogy én legyek az apja a gyerekednek, de én szeretlek. Három hét alatt nem voltam senkivel, jóformán a házból sem mentem ki, emésztett a hiányod, mert hülye voltam és nem kerestelek meg, de én nem akarok nélküled élni, számomra csak te vagy, te vagy az egyetlen...örökre. Szeretlek. - mondta, az én könnyeim, már patakokban folytak és az Ő hangja is elcsuklott a mondata végére.

- Louis én is szeretlek. Csak egy valamire kérlek...

- Mire édesem?

- Gyere ide, kérlek.

- 5 perc. - mondta és mielőtt bontotta volna a vonalat, ennyit mondott: - Szeretlek.

Remélem nem álmodom, vagy, ha álmodom is nem akarok felébredni, vele akarok lenni, csak vele.

5 perc sem volt és már csengettek is. Lementem kinyitottam az ajtót és ott állt Ő. A szemei alatt karikák voltak, akárcsak az enyéim alatt és biztos vagyok benne, hogy fogyott, de ez most nem érdekelt. Ahogy megláttam az ölébe ugrottam és mind a ketten elkezdtünk zokogni. Újra éreztem az illatát, újra hallottam a szuszogását és újra éreztem a csókját. Soha életemben nem hiányzott még így semmi, mint Louis csókja, a mézédes ajkai. A nyelve utat kért magának, egyből megadtam neki, nincs olyan erő, ami most ki tudna szedni a karjai közül. Nem érdekelt az sem, hogy már alig kapok levegőt, tovább csókoltam.

- Szeretlek. - mondtuk ki egyszerre, zokogva, mikor elváltunk. Nagy nehezen leszálltam az öléből, majd csak néztük egymást, akár csak akkor, mikor először találkoztunk. Ugyan ez az ajtó, ugyan azok a tekintetek, de mi már rég nem vagyunk ugyan azok az emberek, már nem vagyunk idegenek, már sok történet van mögöttünk, amit együtt éltünk át, és az a bizonyos 3 hét is mögöttünk van.

- Megsimogathatom? - nézett a hasamra, néhány perc néma csönd után

- Lou, a te gyereked is.

Louis:

Itt állok vele szembe, akár csak akkor, mikor először találkoztunk, de azóta annyi minden történt velünk és a legnagyobb és legcsodálatosabb dolog az ott növekszik Harry hasában, a gyerekünk.

- Megsimogathatom?

- Lou, a te gyereked is. - a szívem csordultig telt szeretettel és szerelemmel.

Mielőtt bármit is tettem volna, végignéztem rajta. A szemei alatt neki is jó nagy karikák vannak, de Ő hál' istennek nem fogyott és nagyon remélem, hogy nem csak a baba miatt látom így. A haja megnőtt, de még mindig szép göndör és ápolt. A körmei most feketék, és ami nagyon hiányzik az a szoknya. Most egy fekete bemelegítő van rajta és egy fekete póló. Hiányoznak a színek, de mindenről én tehetek, mert elhagytam.

- Sajnálom. - mondtam néhány perc csend után

- Mit? - kérdezte s közben leültünk a kanapéra

- Hogy nem voltam itt veled, vagyis veletek. - simogattam a hasát. Miért voltam ekkora barom? Miért hagytam el? Vele kellett volna lennem minden percben, védeni és szeretni.

- Louis, az már a múlt. Lehetne, hogy most ne a múlttal foglalkozzunk, hanem a jelennel? - nem mondtam semmit, csak az ajkaira tapadtam. Nincs erő ami ezentúl el tudja tőlem venni Őt, vagyis őket. A szerelmemet és a gyerekemet. Nem fogom elengedni soha többet, Ő az enyém, és az övé.
Sok-sok csókcsata után nem mondtunk semmit, csak öleltük egymást, nem is kellett más, csak ez. Néhány perc múlva az egyenletes szuszogását hallottam, bealudt. Még mindig nem tudok magammal megbékélni és valószínű, hogy nem is fogok, de most próbálok a jelenre koncentrálni. Arra, hogy: itt van velem Ő, akinek a hasában növekszik a mi csodánk, a mi kis teremtményünk, a gyerekünk...

Apuka leszek.

...

Már nem érdekel semmi, csak a családom

...

csak a családom

...

a családom

.

.

.