Smaragdzöld

I/14. fejezet: Újra otthon

Lilyvel esetlenül, egymásba kapaszkodva landolunk a házunk előtt. Pár pillanatig csak állunk bambán és teljesen mozdulatlanul bámuljuk az otthonunkat. Minden ugyan úgy néz ki, viszont mi tudjuk, hogy minden más. Apa nélkül már semmi sem ugyan olyan. Bár kívülről nem látszik semmi változás, mi tudjuk, hogy van változás. Nagyon is sok.

- Gyere, Lily - suttogom és bágyadtan elindulunk az ajtó felé. Amint belépünk anyánk szalad oda hozzánk. Ő még többet változott: az arca nem volt pirospozsgás mint azelőtt, sápadt. A szeme ami rendesen vidáman csillogott volna most kétségbeesett és kipirosodott a sírástól. Anyánk régen mindig színes, vidám ruhákat hordott, most nem: tetőtől talpig feketében volt.

- Jajj, Istenem kislányaim - ölel át minket. - Jó, hogy el tudtatok jönni - mondja, a szeme pedig megtelik könnyel.

- Ez csak természetes, anya - szól halkan Lily, és szomorú mosolyra húzza a száját.

- Gyertek csak beljebb, a húgotok már vár titeket - mi összenézünk Lilyvel. Petunia csakugyan vár minket? Sosem volt túl fényes a kapcsolatunk, de amikor év elején eljöttünk végképp megromlott. Nem is nagyon békültünk ki azóta sem...

Tétován elindulunk az ebédlő felé. Petunia az asztal mellett ül, fekete ruhában, összetörten. A szeme alatt vörös karikák, a bőre sápadt (nem volt kint a házból a baleset óta). Anyu szerint alig alszik. Keveset beszél, azt is csak akkor ha kérdezik. Nem is eszik endesen.

Talán őt viselte meg legjobban apa halála. Ez nem azért van, mert mi esetleg nem szerettük annyira, egyszerűen (ezt mindig is tudtuk) Petuniához volt a legközelebb, apa. Sokat voltak együtt, nagyon sokat, mi Lilyvel mióta elmentünk alig láttuk.

- Lily, Leyla - néz föl Petunia a padló bámulásából. Így még pirosabbnak látszik a szeme... - Jó, hogy itt vagytok - áll föl a székről és szorosan megölel minket.

- Szia, Petunia.

Egy ideig feszült csönd ül a konyhán, majd Lily megszólal.

- Főzök teát.

Anyu bólint én pedig lassan leülök Petunia mellé az asztalhoz.

𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎

A temetés borzalmas volt. Ezen kívül eddig csak egyszer voltam temetésen, amikor a nagypapám meghalt, de akkor még kicsi voltam, így nem nagyon emlékszem. Lehet jobb is így...

Tehát a temetés nyomott hangulatú volt, de mondjuk mit lehet várni egy ilyen eseménytől? Anyu és Lily csendben szipogott, Petunia arcán pedig folytak a könnyek, de hangtalanul sírt. Teljesen. Én faarcal álltam végig a szertartást, nem vagyok az a sírós tipus, inkább magamba fojtom a szomorúságomat. Nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás, de ilyen vagyok.

Tehát a temetés végeztével mindenki szól hozzánk párkedves, bátorító szót (ami ilyen helyzetbe semmit nem segít) és lassan oszlik a társaság. Anyu és Lily elment ebédet főzni, Petunia bezárkózott a szobájába, én pedig állok a ház előtt és nem akaródzik bemenni. Furcsán üres most a ház, Apa nélkül. Igaz máskor is volt, hogy nem volt otthon, de akkor mindig tudtuk, hogy hazajön. Most tudtuk, hogy már sohasem fog hazajönni. Furcsa ürességgel fordítok hátat az otthonomnak és elindulok valahova. Valahova ahol addig lehetek amíg nem kell hazamennem.

𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎𒊹︎︎︎

Vasárnap este mind együtt ülünk az étkezőasztalnál és Dumbleore levelét olvassuk.Küldött zsupszkulcsot is: Egy konzervdobozt, ami pontosan hat órakor lép működésbe. Addig volt még tíz percünk.

- Lily, Leyla, hozzátok le a bőröndjeiteket - szól halkan Anyu.

Mi csak némán bólintunk és elrohanunk a cuccainkért.

- Lily, milesz velünk? - kérdezem már a szobában. - Úgy hiányzik Apa...

- Tudom, nekem is - suttogja Lily, nekem pedig elfutja a könny a szememet. - Megleszünk, Leyla! Hidd el!

- Ha te mondod - mosolyodok el, az arcomon patakokban folynak a könnyek. Odalépek Lilyhez és szorosan átölelem. Mindkettőnknek erre volt szüksége, még ha furán is hangzik. Egy ölelésre.

- Lányok, gyertek! - kiabál fel lentről Anya.

- Gyere,menjünk - letörölöm a könnyeimet és bólintok.

Amikor leérünk sorban megöleljük Anyát és Petuniát, majd megfogjuk a konzervdobozt.

- Vigyázzatok magatokra! - mondom búcsúzóul.

- Ti is - mondja Anya.

Abban a pillanatban kicsúszik a lábam alól a föld. Tájak suhannak el mellettem, házakat, erdőket látok. Aztán vége az utazásnak. Megérkeztünk.

Már is Dumbledore szobájában állunk. Semmi sem változott péntek óta - csak az igazgató.

Ez lenne a rész. Nagyon kis rövidke lett, de egyszerűen nem volt több ihletünk és így talán...kerek. Szóval, úgy gondoltuk itt jól vége van és a kaland majd folytatódik a következő fejezetben. Nagyon, nagyon várjuk a kommenteket, úgyhogy tényleg, nyugodtan írjatok véleményt! Nemsokára jövünk egy hosszabb és tartalmasabb fejezettel!

Fhreshion