Smaragdzöld

I/16.fejezet: Dementor a kastély falain belül

- Leyla! Leyla, vigyázz, dementor! - Sirius rémült kiáltása ránt vissza a valóságba egy pillanat alatt. A tekintetemet rögtön az ablakra kapom és látom ahogy a dementor betöri az üveget és felém siklik a levegőben. Megbénít a félelem és teljesen leblokkolva állok, kezemben a pálcámmal.

- Ne! Ne csináld! - nyögi Sirius, de láthatólag nem hozzám beszél: a földön magába roskadva ül, és úgy fest mint akit kínoznak. Nagyon bánt, hogy nem tehetek érte semmit, de most másra kéne koncentrálnom. Mondjuk a dementorra?!

Fél másodperc alatt tolul a fejembe minden információ amit Lily belém vert a patrónusokról. Jó emlékre kell gondolni. 

° emlék °

- Leyla! Leyla, megnyerted! - magyar waldoxos barátnőm az ágyamon ugrál a boldogságtól.

- Uramisten, tudom, Bogi, tudom - suttogom kábultan. - Tudom, de alig hiszem el.

- Ez segít? - tolja elém Bogi az igazgató levelét. Ott van feketén fehéren, hogy nyertem.

- Talán igen - mosolyodom el.

- Leylaaaaaaaaaaaa! - az ismerős visítás az ajtó felől érkezik. Odakapom a fejemet. Ez nem lehet igaz. Lehetetlen. Lily?

- Lilyyyyyyyyyyyyyy - visítom én is és a testvérem karjaiba vetem magamat. - Ez nem lehet igaz, ennyi jó dolog nem történhet velem - suttogom.

- Minél hamarabb elhiszed annál jobb.

° emlék vége °

- Expecto Patronum! - mondom hangosan, de nem tudok eléggé koncentrálni. Mint amikor a tiszta, felhőtlen égre beúszik egy sötét felhő, az én elmémbe is úgy tolakodott be AZ a kép. A legrosszabb waldoxi emlékem. Amikor levertem azt a szobrot... Kiét is? Talán egy királyét... Este volt és egyedül kóboroltam a sötét folyosón amikor hangot hallottam hátraugrottam és hopp! A többezeréves műalkotás megjavíthatatlanul darabokban hevert a földön. A zajra természetesen mindenki odacsődült. Én ott gugoltam a darabkák mellett a tanárok pedig fölülről néztek le rám. Borzalmas volt.

És most is borzalmas, amikor rágondolok, pedig évekkel ezelőtt történt.

Az emlék teljesen lebénít.. Érzem az arcomon a volt tanáraim dühös tekintetét, hallom a hangjukat, és érzem ahogy kicsordulnak a könnyeim. Lassan végigszántják az arcomat és lefolynak a nyakamon.

A dementor közelségétől hátratántorodok és nekiesek egy páncélnak. Amilyen szerencsétlen vagyok pont a lábamra estem, amibe rögtön égő fájdalom nyilallik bele. Felordítok fájdalmamban, de nem tudok mit tenni ha egsze eltört. Így még járni sem tudok. Klassz.

Felnézek: bele egyenesen a dementor szemébe. Vagy inkább abba a sötét szemüregbe ami mintha elnyelne, ahogy ránézek.

Amíg én elmélázva bámulom a szörnyet, ő nem veszi a fáradtságot arra, hogy jobban megnézzen engem. Felém lendül és az erejétől hátracsapódom, a fejem nagyot csattan a kőpadlón. Érzem ahogy a hajam beleakad egy páncélva, így magamra rántom azt is. A fém össze – vissza karcolja az arcom, érzem ahogy a vérem a padlóra csöpög. A dementor fölém hajol – mintha meg akarna csókolni – és... És elkezdi kiszívni belőlem a jó dolgokat. Amik nincsenek... Már nincs semmi jó... A világ. A világ, igazságtalan...

Nem! Nem igaz! Szól valahol a fejem mélyén egy hang, aki nem akarja megadni magát a dementornak, aki élni akar. Engem senki nem ért meg... én... én, nem. A másik hang egyre mélyebbre zuhan a csalódott szomorúság szakadékjában, mint egy test amit beledobtak és már senki nem hozhatja vissza.