Smaragdzöld

II/7. fejezet: Új ismeretségek

★Leyla Evans★

Miután kirohantam a kocsmából, csak leültem az ajtó melletti kő virágtartó szélére. Nem hiszem el, hogy Bella halálfaló. Persze, gondolhattam volna, hisz az egész családja szinte Tudjukkit szolgálja, de akkor is. A fejembe nagyon sok gondolat kavarok és mindegyik mást mond. Csalódtam Bellatrixben de ettől még ugyanúgy szeretem, mivel szinte a legjobb barátnőm. Ő és Narcissa mindig itt voltak nekem amikor szükségem volt rájuk, és igazából így nem tudok rá mérges lenni. Nekem ugyanúgy a barátnőm marad mindig is.

Az ajtó halkan nyitódott ki mellettem, majd halk puffanás jelzi hogy ag illető kijött az ajtó pedig immár csukva van. Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam Sirius áll mellettem. Csöndesen állt, majd leül mellém és csak hosszasan néz engem. Nekem ehez most semmi kedvem, egyedül szeretnék lenni. A húr ott szakad el amikor Sirius átkarol. Nem azzal van a baj hogy átkarolt, neem, az még jól is esik, na de amit közben mond.

- Bellában nem szabad megbízni Leyla, ugyan úgy ahogy a többi Mardekárosban sem, az összes mocskos halálfalóként végzi, már ha még nem az - oriási lendülettel löktem le a kezét a vállamról. Hogy mer így beszélni a barátaimról?

Megvető tekintettel nézek rá, és már kezdeném is, de belém folytja a szót.

- Tudom, hülye vagyok, sajnálom nem akartam - védekezettrögtön.

- Persze, tudom... Sirius! Nem akarok veled összeveszni megint, úgyhogy légyszíves most menj vissza és hagyj egyedül.

És ez igaz is. Sirius nagyon jó barátom (talán több is mint barát) és nem akarok még egy veszekedést. Össze kell tartanunk, de meg kell értenie, hogy van ammikor nem akarok vele lenni.

- Sajnálom - motyogta, majd felállt és elment. Nem hallottam az ajtó csukódását, így gondolom nem ment vissza. Nem akarta zavarni Lilyéket...

A tenyerembe temetem az arcomat, de nem hagyom magam. Nem fogok sírni. Hirtelen felpattantam és kipislogtam a könnykezdeményeket a szememből. Erősnek kell lennem. Nem sírhatok, gondoltam magamban és elindultam egy ismeretlen utcán.

Szép ez a város, kis kanyargós, dombos utcák, üzletek az út mentén. Az aszfaltról még áradt felfelé a meleg, de a nap már lement az égről, alig látszik. Csak sárgás, vöröses csíkokat hagyott maga után az égen, amik átszűrődnek a felhőkön. Olyan mint egy festményen, futott át az agyamon és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem hoztam magammal a fényképezőgépemet. M

- A fénykép sosem adja vissza amit látsz! A pillanat varázsa csak az emlékediben marad meg... - mondta egyszer apa. Annyira hiányzik! Néha még most is arcon csp az igazság. Amikor belépek a házunkba és ő már nincsen ott. Amikor pont hívnám, hogy segítsen, nincs ott. Már nincs ott.

Próbáltam elterelni a gondolataimat, kevés sikerrel, amikor egy ismeretlen hangot hallottam:

- Kisasszony! Maga, a vörös hajjal! - ez én leszek...

Hátrafodultam és rögtön megláttam a hang gazdáját egy öreg, meglehetősen szakadt kinézetű...uriembert. Aki legalább volt már hatvan. A ruhája koszos volt, a cipője talpa felszakadozott, a haja csimbókokban keretezte be ráncos, de vigyorgó arcát. Kezében cigarettát tartott, előtte az asztalon egy jókora sörösüveg pihent.

- Jónapot! - intettem oda neki félszegen.

- És, hogy megy a Roxfort? - kérdezte az ember kivillantva hiányos fogsorát.