Smaragdzöld

II/9. fejezet: A Roxfort expresszi beszélgetés /1.

☆ Lily Evans ☆

Szeptember elseje minden évben egyet jelent a rohanással, és egy újjab kaland kezdetével. Izgatottan kelek ki az ágyból, de ahogy meglátom fáradt, zombi szerű képemet a tükörbe minden lelkesedésem nyomtalanul eltűnik. 

- Leyla! Leyla, hol van a korrektorod? - rázogatom meg a még félálomban fetrengő testvéremet, aki álmosan néz rám.

- Már kölcsönadtam neked, de te James - nél hagytad - morogja, majd szó nélkül visszahanyatlik a párnájára. 

Idegesen rázom meg a fejem, aztán újra a tükörre nézek.

- De most komolyan...mint egy élőhalott - mondom magamnak, mert Leyla már réges rég visszaaludt.

A szekrényemhez lépek és kiválasztok egy megfelelőnek ítélt pólót és farmert, majd gyorsan magamra rángatom a ruhát, és leviharzom a konyhába, ahonnan csodálatos illatok szállingóznak szerte a házba. 

- Jó reggelt Lily - mosolyog rám anya, akit - nem meglepő módon - a tűzhely mellett állva találok. 

- Neked is jó reggelt - nyomok egy puszit az arcára. 

- Leyla még alszik? - kérdezi szemrehányóan, miközben kinyitom a hűtőt és tejet töltök magamnak. Nem kell válaszolnom, anya a nézésemből is megérti, hogy az ikertestvéremnek esze ágában sincs felkelni.

- Petunia már elment? 

- Igen, pont öt perccel ezelőtt indult - bólintott bánatosan anya. - Sajnálom, hogy nem tudtál elbúcsúzni tőle - teszi hozzá színte suttogva.

Szomorúan bámulok magam elé, majd egy lassú mozdulattal leülök az asztalhoz. Valahol belül te is tudtad ezt, Lily, mondom magamnak. Tudtad, hogy elmegy mielőtt elköszönhettél volna tőle! Mivel utál... Szótlanul gabonapelyhet öntök a tejembe,  csak az hallatszik ahogy a kiskanál a tál falának ütközik. 

- Kérdezhetek valamit? - nézek fel az anyámra, aki némán bólint. - Utál Leylát és engem, igaz?

- Ez... ez nem ilyen egyszerű, kincsem - ül le velem szembe, és megsimítja a kezemet. - A nővérednek nagyon nehéz elfogadni ezt a helyzetet... 

- De hát miért? - fakadok ki. - Mi nem tettünk ellene semmit!

 Anya megrázza a fejét, és türelmesen beszél tovább.

- Csak gondolj bele! Ti hárman vagytok testvérek, és képzeld magad az ő helyébe. Petunia és Leyla elmennek a Roxfortba, de te nem. Mert te nem vagy boszorkány. Ők mindig újabb és újabb csodálatos élmményekkel térnek vissza, repülő seprűkről mesélnek, tudnak varázsolni, de te nem - a tenyereimbe temetem az arcomat. 

- Én... én még sosem gondoltam erre így... - suttogom. - Tudod, mindig úgy gondoltam, hogy ő elzárkózik tőlünk, és néha... néha szörnyetegnek tekint.

Könnyek gyűlnek a szememben, mert most több mint öt év elfolytott tehetetlensége tört ki belőlem. Sohasem tudtam megérteni a nővéremet, nem tudtam mit tenni azért, hogy jobban szeressen, azért, hogy elfogadjon. pedig mennyire nagyon vágytam rá. Mégiscsak a nővérem. Felnéztem rá, és büszke voltam arra, hogy ő a nővérem. Az évek múlásával ez megváltozott. Eltávolodtunk, és ez egyáltalán nem írható a távolság rovására. Ez a boszorkányság árnyoldala, mondtam magamnak mindig. Belépek ebbe a világba, de elvesztem a nővéremet. És ezt már az első pillanattól kezdve tudta, de nem tettem semmit. És ha most újra kezdhetném, akkor sem változtatnék meg semmit. 

- Igen emberek, Leyla Evans időben elkészült! - hallom meg az ikertestvérem hangját, aki a lépcsőn vágta magát pózba. 

Ahogy realizálja, hogy sírok megváltozik az arca, és aggódva jön közelebb.