Édes (L.S)

10. Rész

𝐻𝑎𝑟𝑟𝑦 𝑆𝑡𝑦𝑙𝑒𝑠

Majdnem két hét telt el amióta voltunk a tónál Louis-val, azóta elég sokat találkoztunk még és rengeteget beszélünk akár telefonon is. Egyre jobban kedvelem őt. Az akkori csókon kívül más semmi sem történt még, bár van, hogy ad egy lágy puszit amit annyira imádok, de másképp nagyon óvatos és ez tetszik. Nem siet el semmit, és nem is erőltet.

A többiek nem tudják, hogy Lottie bátyjával randizom, de elakarom majd nekik mondani. Egyedül Liam tudja viszont ő nagyon nem támogatja ezt az egészet, mert elvileg nem jó a megérzése Lou-val kapcsolatban, de én ezt hülyeségnek tartom.

Elég jól alakul minden az életemben, azt hiszem... Csak az ügyben nem jutunk előrébb ami nagyon frusztrál.

Most például pont Louis-val sétáltunk egy parkban kézen fogva, igaz nem vagyunk együtt mert még csak úgy mond ,,alakul" valami köztünk, de olyan meghitt így és az az igazság, hogy nagyon biztonságban érzem magam Lou mellett.

Csak beszélgettünk és random dolgokat kérdezgettünk egymástól.

- Mindig is nyomozó akartál lenni? - kérdezte felém nézve.

- Azt hiszem igen, vagyis mindenképp rendőr vagy valami ilyesmi akartam lenne, akár bíró vagy ügyvéd, hogy az igazság nevében harcoljak - mondtam teljesen őszintén.

- Van valami különösebb ok is vagy...?

- Igen, van - vágtam közbe a szavába - Apám miatt.

- Ohh értem - húzta el a száját, mivel láthatta rajtam, hogy nem egy szép emlék - Nekem sem a legjobb jutott. De te nem muszáj elmond ha nem akarod - mondta mire elmosolyodtam.

- Igazából neked szívesen elmondom, de másképp egy nem túl kellemes emlék számomra - néztem félre, mert tudtam, hogy ezt a sztorit nem tudnám úgy elmondani, hogy a szemébe nézek - Tudod mikor kisebb voltam akkor anya és apa, Desmond, szerették egymást, ott volt Gemma a nővérem is, tipikus tökéletes család - kezdtem elmesélni - De aztán minden megváltozott, Desmond-ot kirúgták a munkahelyéről és elkezdett inni - már nem voltam olyan magabiztos. Nem szerettem mesélni a múltamról, de Lou-nak elakartam mesélni - Nagyon sokat ivott és sokszor nem volt önmaga. Miket beszélek?! - nevettem fel keserűen - Soha nem volt önmaga már. Eddig úgy oké volt, hogy minden pénzünket alkoholra költötte és mindenkivel csak veszekedett. De, de aztán egyszer megütötte anyát ami már nem fért bele. Többször is megütötte, majd anya elakart költözni velünk és meg is tette, de Desmond megtalálta. Az egész odáig fajult, hogy a rendőrséget is bekellett vonni, de Desmond nagyon sokat bántotta anyát és... és aztán amikor a bíróságon voltunk akkor elkellett volna ítéljék őt, de a nyomozót aki az egészet körül vizsgálta lefizették, nem tudom hogy hisz apának nem volt nagyon pénze, mindegy is a lényeg, hogy az a kibaszott nyomozó azt vallotta, hogy anya reagálta túl és nem észlelt semmi arra utaló jelet, hogy családon belüli bántalmazás történt volna. Apát azóta a tárgyalás óta nem láttuk soha, de még fenyegette anyát évek után is, és tudod akkor döntöttem el, hogy én az igazság mellett akarok lenni. Amúgy nem tudom, hogy jött  pont, az, hogy végül úgymond bűnözők után nyomozok, de úgy gondolom, hogy így sokkal több ember életet tudom ,,megmenteni" - fejeztem be végül, és lassan Louis-ra néztem.

- Ez ez... - akadt meg - Én nem is tudok szóhoz jutni... Annyira sajnálom ami apukáddal történt, vagyis Desmond-dal. - javította ki magát egyből amiért nagyon hálás vagyok - Sokan nem ezt ah utat választották volna a te helyedben - mondta, de ezt már nem tudtam hova tenni - De tudom, hogy a sajnálatommal semmire se mész, én itt vagyok - szorította meg lágyan az összekulcsolt kezünket.