Édes (L.S)

29. Rész

𝐻𝑎𝑟𝑟𝑦 𝑆𝑡𝑦𝑙𝑒𝑠

Sosem láttam még Louis-t sírni, így érthető, hogy lesokkolt. A kezébe temette az arcát és úgy zokogott.

- Lou - kezdte Zayn, láthatólag ő sem értette, hogy pontosan mit él át az előttünk levő férfi - Kérlek mondd el mi a baj... - és ekkor Louis felnézett ránk, a kezeit meg leengedte maga mellé. Nehéz volt állni a tekintetét, hisz annyi, de annyi megvetést tükrözött.

- Hogy mi a baj? - kérdezte szinte suttogva és szomorúan felnevetett - A baj az, hogy itt vagyok. Itt és élek - kezdett el újból könnyezni.

- Louis, figyelj rám édes - próbáltam megfogni a kezét amit most szerencsére nem húzott el - Megmentettünk.

- Nem. Nem! - ingatta a fejét.

- Tudom, hogy rosszul vagy. Pont ezért beíratunk a rehabra. Ott segíteni fognak neked és - de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Ugye most csak viccelsz?! - vonta össze a szemöldökét - Engem már csak azok a drogok éltettek, es azt is elakarjátok tőlem venni?!

- Louis - néztem rá komolyan - Mi van velem? Mi van azokkal akiknek fontos vagy?! - kérdeztem meg, még ha tudtam is, hogy ilyenkor ez a legrohadékabb húzás.

- Harry, ezt te komolyan nem értheted...

- Akkor magyarázd el! - akadtam ki, miközben láttam, hogy Zayn magunkra hagy ki menve a szobából.

- Ezt nem tudom csak úgy elmagyarázni...

- Louis én segítenék neked, hisz szeretlek - kezdtem el én is könnyezni.

- Pont ez a baj édes - simította meg a kezem - Nem kéne szeress...

- Már késő... - suttogtam.

- Figyelj - ült fel egy kicsit jobban - Rajtam nem lehet segíteni. Egy gyilkos vagyok Harry!

- Ne mond ezt... - ráztam meg a fejem egyből.

- Ez az igazság - mosolyodott el szomorúan - Mostanában csak arra tudtam gondolni, hogy ez így nem mehet tovább. Szeretjük egymást, de nem én vagyok neked az akire szükséged van.

- Kérlek ne mártirkodj itt és hadd döntsem el ezt én - motyogtam hevesen.

- Harry - fogta meg az állam, hogy rá figyeljek és ezzel együtt a szemébe nézzek - Te is tudod, hogy nem lehet soha olyan álom életünk amit megérdemelsz. Nem fogunk összeházasodni, nem fogunk örökbe fogadni kis gyerekeket és nem fogunk tudni megöregedni együtt egy kerti házacskában, viszont te ezt mind megérdemled - magyarázta miközben nekem megállíthatatlanul folytak le a könnyeim az arcomon.

- Louis... Engem nem érdekel, hogy hol élünk, vagy hogy alakul az életünk, míg együtt vagyunk semmi sem érdekel... Csak legyek veled...

- Édes, ebben te tényleg teljesen biztos vagy? - kérdezte félve.

- Teljesen - és oda hajoltam, hogy végre megajándékozzam őt egy csókkal. De ez a csók most más volt. Szikrázó és lágy. Tapogatózó és magabiztos. Rémületes, és pont jó. De mindenképp teljesen szerelemmel teli. Ez a pillanat csak a miénk volt.

- Most olyan élőnek érzem magam - suttogta még mindig becsukott szemmel mikor már elváltunk egymás ajkaitól.

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem halkan.

- Amikor veled vagyok úgy érzem, hogy nincs szükségem azokra a szarokra, hogy éljek - magyarázta mély hangon.

- Mesélj nekem még erről - kértem miközben összekulcsoltam az ujjainkat.