FRIENDZONE

40.

Delaney

Idegesen tördelem a kezemet és gondolatban megdorgálom magamat, amiért pont annyival korábban érkeztem a kávézóba, hogy még legyen időm gondolkodni. Ez már a harmadik alkalom, hogy találkozunk Grace-szel a békülésünk óta és még mindig furcsán érzem magamat attól, hogy tudom, ő az édesanyám. Amikor előző héten végül egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam és azt mondtam neki, hogy találkozni akarok vele, akkor majdnem egy teljes percig némaság volt a válasz a vonal másik végéről. Végül Grace összevissza hebegve közölte, nem gondolta, hogy fel fogom még hívni valaha. Nos, ha nagyon őszinte akarok lenni én sem és egy kicsit rosszul érzem magamat, amiért az indító oka annak, hogy újra megkerestem az volt, hogy segítsen nekem. Azonban Grace bármennyire is nem örült a helyzetnek, amiben segítenie kell, süt róla, hogy jól esik neki, hogy hozzá fordultam. Tudom, hogy sokat jelent neki, mert minden alkalommal nagyon lelkes, amikor találkozunk – annak ellenére, hogy ezek a találkozók nagyjából arról szólnak, hogy megpróbál lebeszélni arról, amire készülök – viszont nem felejtettem el közölni vele, hogy ez még nem feltétlenül azt jelenti, hogy félre tudok tenni mindent és maximálisan megbízni benne. Elég jól ismer már ahhoz, hogy ezen egyáltalán ne lepődjön meg, így csak egy óriási sóhaj kíséretében megígérte, hogy mindent megtesz, hogy eljussunk újra arra a szintre, ahol a történtek előtt voltunk. Nagyon sokat beszélgettünk és láttam Grece-en, hogy majd' megöli a bűntudat, amiért így alakult az életünk. Az előző találkozóra még Max is eljött és így vele is volt alkalmam megbeszélni a történteket. Annak ellenére, hogy nagyon jól tudom, sohasem lesz olyan kapcsolatom az ikertestvéremmel, mint amilyennek kellene lennie, úgy érzem egy kicsit közelebb kerültem hozzá azon a délutánon. Márpedig ez nagy szó, ugyanis ahogy telik az idő és Max is kezd beérni fejben úgy látom, mintha egyre jobban bezárkózna és igyekezne megtartani mindenkivel a két lépés távolságot.

- Nagyon elmerültél a gondolataidban – huppan le velem szemben Grace egy halvány mosollyal az arcán.

Pislogok néhányat, hogy visszatérjek a valóságba és megkevergetem a kávémat.

- Maxen gondolkodtam.

Grace a lehető legnagyobb sóhajt hallatja, amiből süt a gondterheltség és az aggodalom. Ebből pedig arra következtetek, hogy sejti milyen gondolatok járnak a fejemben.

- Nagyon aggódom érte. Tombolt, amikor megtalálta azokat a papírokat – csóválja meg a fejét. – Azért jöttem el hozzád, mert akkor attól féltem, hogy felhív téged, de én mindenképpen azt akartam, hogy tőlem tudd meg. De az, hogy fel sem hívott még rosszabb végkifejlet.

Amikor megérkezik hozzánk a pincérnő Grace gyorsan leadja a rendelését, majd újra nekem szenteli minden figyelmét. Már észrevettem, hogy minden alkalommal, amikor csak teheti, úgy figyel, mintha soha többet nem akarna szem elől téveszteni. Ettől pedig összefacsarodik a szívem.

- Nem haragszom rád – mondom a szemébe nézve.

Azonnal megmerevedik, és bár nem molyosodik el, de még így is jól látszik, ahogy kiül az öröm az arcára és szinte ragyogni kezd tőle.

- Tényleg?

- Megpróbáltam a helyedbe képzelni magamat és úgy átgondolni mindent, amit elmondtál és rájöttem, hogy valójában nincs okom neheztelni rád. Ránk áldoztad az egész életedet anélkül, hogy tudtunk volna róla és ezt nagyon köszönöm – biccentek felé egy aprót és beharapom az alsó ajkamat, mert elhomályosodik a látásom és érzem, hogy a szemeimet elönti a nedvesség.

Grace már nem tudja így visszafogni magát. Az egyik kezét a szája elé kapja és kitör belőle a megkönnyebbült zokogás, a másikat pedig az asztalon felém csúsztatja. Egyetlen pillanatig rámeredek a kezére és mindössze egy gondolat van a fejemben.