Hogyan juss el A-ból C-be

"twenty"

                 • Szeretsz még egyáltalán? •

Az elmúlt egy hétben, még egyszer se ébredtem ilyen nyugodtan és kipihenten, mint ma.
Clayton és saját lábaim össze voltak gabalyodva a takaró alatt, hátulról átkarolt, arca pedig nyakhajlatomba fúródott. Így aludtunk egész éjjel.
A csók után semmi említésre való nem történt, semmit se szerettünk volna elsietni, még ha annyira is vágytunk rá. A hosszas csókcsata után még egy ideig élveztük egymás társaságát a konyhában, majd hajnali kettő környékén úgy döntöttünk, hogy ideje lefeküdni, mivel eléggé hosszasra sikeredet a nap.

Már egy ideje fent vagyok, még se mozdulok meg, mivel annyira kényelmes így és boldoggá tesz a kialakult helyzet. Csak élvezem ahogy Clayton szuszog mögöttem, lehelete pedig nyakamat csiklandozza. Néha szorítása erősebb lesz derekam körül, ezzel még közelebb vonva magához. Ilyenkor mindig egy lágy mosoly kúszik arcomra.

Legszívesebben egésznap élvezném ezt a pillanatot, de a Clark családban nincs nyugvás, így ennek is vége lett viszonylag gyorsan.

• Lefeküdtünk! - rontott be a szobába Charlotte és tárta ki az ajtót nagy lendülettel. Kedves ébresztésére fejemre rántottam a paplant, mire már Clayton is felébredt. Bár, Ő inkább barátnőm érkezésére.
Amint realizálta Charlotte, hogy nem csak én tartózkodom a szobában, szája elé kapta kezét és orra alatt szitkozódni kezdett.

• Azt hittem csak Te vagy itt Brook, bocsánat! - kezdett el szabadkozni és húzta vissza már az ajtót, hogy kimenjen, csak aztán mint aki meggondolta magát, újra kitárta és nem zavartatva magát bemászott hozzánk az ágyba. Clayton tetetett felháborodással nézett hol rám hol
barátnőmre. • Most már úgy is mindegy. - rántott vállat.
• Ha csak ezért a kijelentésedért zavartad meg a nyugodt reggelünket, akkor el kell hogy keserítselek, mivel azok a foltok a nyakadon eléggé
árulkodóak. - jegyezte meg Clayton miközben felült és neki dőlt a háttámlának. Charlotte ijedten kapott nyakához, majd kislányosan elpirult.
• Rendben Clayton, elég is volt mára belőled. Tégy úgy, mintha nem hallanál semmit!
• Hidd el, nem furdal a kíváncsiság, hogy mit műveltetek tegnap ketten egy orbitális nagy veszekedés után, mivel magánügy. - emelte ki barátom az utolsó szót, mire Charlotte csak megforgatta szemét. • Egyébként Logan mindenről befog számolni.
• Csak úgy, mint Ti a tegnap estéről, mert fejemet adnám rá, hogy egymás mellett kötöttetek ki és nem csak pletyka estet tartottatok! - kacsintott egyet, mire arcom forrósodni kezdett és még egy mosoly is kúszott arcomra. Nem tudtam mit tenni, amint felidéztem az éjszakát, testem máris
reagált rá. • Ahogy sejtettem! - tapsolt egyet örömében.

• Magánügy drága Charlotte. - mászott ki az ágyból Clayton és az ajtó felé indult.

• Csók. - böktem ki gyorsan, mire Charlotte szája elé kapta kezét, miközben sikított egyet. Clayton reakciója jobban hasonlított egy kislányéra, sértődötten kapta hátra fejét és tátotta el száját.

• Áruló! - kiáltott fel, majd drámaian távozott a szobából.

Dudorászva sétáltam le a lépcsőn és fordultam be a konyhával egybenyitott nappaliba, miközben egy teát szürcsölgettem. A helységben egyedül Mr Clark és Austin tartózkodott. Mr Clark a kanapén heverve egy újságot lapozgatott, fia pedig meglepõ módon egy tányért törölgetett. Még sose láttam takarítani vagy éppen pakolni. Jó kedvem volt, annyira, hogy azt gondoltam, hogy ezt még Mr Vadbarom se ronthatja el. Megittam az utolsó kortyot is, majd beraktam a mellette lévõ mosogatóba. Mentem is volna tovább, csak hangos torokköszörülése megállásra késztetett.

• Konyhás néninek nézek ki? - rakta le a kezéből a rongyot és fordult felém.

• Végre egy kérdés, amire igennel válaszolhatok. - tettem karba kezemet. Csak megforgatta a szemét, majd lépett egyet elõre és fülemhez hajolt. Érdekes volt, már egyáltalán nem váltott ki belőlem érzéseket, mint anno, maximum most már csak undort.

• Vajon mit szólnának a többiek, ha megtudnák, hogy semmi közöd Claytonhoz, annál inkább hozzám? - a hideg is kirázott már csak a feltételezéstõl is, hogy újra együtt legyünk. •Az enyém vagy. Még mindig. - szemeim kikerekedtek kijelentésére és kezemmel mellkasánál eltoltam magamtól. Bõröm libabőrös lett és a hideg is kirázott.

• Austin. - nyeltem egy nagyot, hogy a feltörekvő dühöm, minél tapintatosabban törjön felszínre. Nem Austin miatt, inkább a nappaliban békésen olvasgató apja miatt. • Nem akartam Én lenni a gonosz, ünneprontó a tündérmesédben, amit Te magad köré képzelsz, amiben Te vagy a kiskirályfi, de Én nem egy tárgy vagyok. Nem létezik olyan, hogy enyém. Tiéd pedig pláne nem. Már réges rég megszűnt az a fogalom, hogy Mi. Megértem, hogy féltékeny vagy a testvéredre és az Én kapcsolatomra. Õ tisztel, õszintén szeret és számára Én vagyok az egyetlen. - nyomtam meg az utolsó szót, hogy érezze súlyát. Érzelemmentes arccal hallgatott végig, meg se szólalt. • Te választottad ezt az utat, akkor fogadd is minden velejáróját. Egyszer már tönkre tetted az életemet, még egyszer nem fog sikerülni. - szúrtom még oda, majd távozni készültem. Mintha egy óriási kõ esett volna le a vállaimról. A szakításunk óta erre vártam, hogy nyíltan elmondhassam legalább egy kis részét, hogy mit tett velem és mi a véleményem róla. Nem érdekel, ha ezek után még jobban megutál, az se, ha majd egy senkinek fog tartani, miután megtudja a kamu kapcsolatunkat. Elértem egy töredékét, amiért ez az egész indult.

• Nem akarom elhinni. - rázta meg fejét hevesen karom után kapva, ezzel megállítva engem.

• Én se akartam elhinni az eljegyzésedet. - rántottam ki kezemet szorítása közül.

• Nem így terveztem! - dörzsölte meg homlokát.

• Hát pedig, nem Brianna húzta az ujjadra a gyűrűt.

• Szeretsz még egyáltalán? - tette fel a kérdést úgy, mintha nem is hallotta volna elõzõ mondatomat. Hidegzuhanyként ért. Agyam ordította, hogy nem, mégis szívem kissé hevesebben kezdett verni és elöntött a sok feltörekvő érzelem, amit az átélt közös emlékek okoztak. Az első találkozásunk, randik, hosszú beszélgetések, összebújások, szenvedélyes csókok, szoros ölelések és még ezer millió dolog, amik egykor mindennél boldogabbá tettek. Csak sajnos ezek az egykor szeretettõl csöpögõ emlékek, mára már besárosodtak, így válaszom egyértelmű volt.

• Nem. - jelentettem ki egy időben akkor, amikor egy könnycsepp végig gördült arcomon. Csak hagytam ahogy a kövér könnycsepp végig folyik arcomon, majd a végtelenbe lecsöppen. Az a csepp, tartalmazta az Austin iránt maradt összes érzésemet.

• Csak a düh beszél belőled, nézd Én... - rázta meg hevesen fejét, de közbe szóltam.

• Ha tudnád mennyire sajnálom, hogy ez az egy szócska szívem legmélyebb bugyrából származik.

Sziasztok,

A megszokottnál rövidebbre sikeredett ez a rész, de direkt, mert azt éreztem, hogy itt a legjobb ha vége, hogy a következõ izgi és érzelemdús legyen.

Köszönöm az elõzõ részhez érkezett csillagokat és ha ez is tetszik légyszi itt is jelezzétek.

További jó olvasást!