Hogyan juss el A-ból C-be

"sixteen"

Különkiadás
Charlotte szemszöge

•A randi•

Ideges voltam.
És még így is szépen fogalmaztam és egyszerűen, mert szavakkal nem leírható, amit ott, a szoba közepén éreztem, miközben próbáltam kitalálni, hogy mit vegyek fel. Nem mondta, hogy hova visz, csak írt egy pár soros üzenetet, amire "rábólintottam" és ennyi is volt a napi beszélgetésünk. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak, hogy most barátok vagyunk és ez csak egy találkozó ahol ketten leszünk, vagy ez egy randi.

Már csak a gondolat is szédítő.

Jó lett volna előbb beszélni kettőnkről, nem pedig majd akárhol is, de közönség előtt veszekedve.
Mi mindig veszekszünk.

Van az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Nos, mi bennünk annyi közös van, hogy az már lehetetlennek lehetne mondani. Ijesztő, de sajnos olyanok vagyunk, mint az ikrek.
Pedig egy ilyen testvért a hátam közepére nem kívánnék. Egyszerre tûnik félelmetesnek és vonzónak is ez a sok hasonlóság.

A szekrénybõl kikaptam egy random ruhát, amit dobtam is tovább hátra az ágyra fejcsóválva. Sikítani tudnák, hogy egy normális ruhám sincs. Pont most. Már az idõt se tudnám megmondani, hogy pontosan mikor randiztam utoljára úgy komolyan, és nem csak erõltetés miatt. Lehet ezért sincs egy elegánsabb ruhám se. Brooklyn többször is szervezett nekem  kisebb találkozókat srácokkal, szavaival élve ,,hátha jobb útra tévedek". Nem tagadom, nem a tartós hosszú kapcsolataimról vagyok híres. Ennek nem az az oka, hogy egy sarkon álldogálónak készülõk, csupán nincs szerencsém fiúk terén, és még nem igazán találkoztam olyan emberrel, akivel egy napnál többet is kibírok. Most akkor jöhetne a kérdés, hogy Logan az igazi? Már csak a gondolattól is hangosan felnevettem. Muszáj vele élnem. Ha tudnám, hogy a rendõrök nem találnának meg, akkor már rég vízbefojtottam volna, vagy a semmi közepén kiraktam volna. Szimplán nem akarok börtönbe kerülni.

Hosszas gondolkozás után, végül egy egyszerû karcsúsított sima fekete ruhánál döntöttem, amire felvettem még egy bõrdzsekit, csak hogy ne úgy nézzek ki, mint aki élete elsõ randijára készül.

Az órára pillantottam, ami három óra ötvenötöt mutatott, vagyis összvissz még öt percem van a megbeszélt találkozóig. Átfutott rajtam egy ismeretlen érzés, tenyerem nedves lett, lábaim remegni kezdtek és gyomromban mintha ezer meg egy pillangó csapdosna. Nem ismertem magamra.

Kapkodni kezdtem, rúzsom el is csúszott. Felnéztem a tükörbe és vettem egy nagy levegõt, amit lassan kifújtam lehunyt szemekkel. Minek izgulok? Minek sietek? Úgy hallottam "szokás" késni. Akkor én miért ne tehetném meg? Nem fog bele halni. Biztos nem én lennék az elsõ aki megvárakoztatta.

Így hát ráérõsen újra csináltam azt a leheletnyi sminkemet és még a hajamat is kivasaltam. Tökéletesen akartam kinézni. Furcsa, de nagyon is érdekelt a véleménye. Azt akartam hallani ma, hogy ,,Charlotte, csodálatosan nézel ki!"

Nem vágyom, nem készülök már rögtön csókra, számomra ezzel az egy mondattal sokkal csodálatosabbá teheti valaki az estémet. Fõleg az, aki felé ismertelen érzéseket táplálok.

Hosszas bámészkodásomban egy dudálás zavart meg, mire újra rám tört az a fojtogató érzés, amit idegességnek hívnak. Nem is Logan lenne, ha nem valami hangos, nem megszokott módon jött volna. Bár azt se értem, hogy honnan jött, mivel egy házban lakunk, sõt, egy szobában. Furcsa egy gyerek az biztos.

Felkaptam az ágyon heverõ táskámat és már rohantam is le. Negyed múlt három perccel. Az még nem is olyan vészes. Ahogy leértem, senki se volt ott, aminek talán örültem is, hogy nem kell magyarázkodnom. Belebújtam a fekete conversembe, még egyszer utoljára megnéztem magam a tükörben és kiléptem az ajtón.