Szeretet felsőfokon

09. | Kalandos éjszaka

Fel néztem az erkélyünkre. Bárcsak, bárcsak valamelyik rokonom most kilépett volna oda és észre vette volna, hogy kizártak! Persze erre semmi esély nem volt. Cemre és Öykü rendszeresen úgy aludtak, mint a bunda. Komolyan, ha kitörne mellettük egy atomrobbanás, még arra sem kelnének fel. Az édesanyjuk mindig azt mondta, hogy bombát lehetne mellettük robbantani, azt se vennék észre. Az agyamban kutattam valamilyen felhasználható ötlet után. Kellene egy létra, de valószínűleg nem találnék olyan magasat, ami felér odáig. - gondoltam magamban.

És akkor, mint valami égi jel beugrott, hogy a falon kúszó vastag növényfonatba kapaszkodva felmászhatnék az egyik erkélyre és ha szerencsém van, be kéredzkedhetek ott. Ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Maisie, te egy géniusz vagy! Most tényleg, csak filmes logikát kellett bevetnem és máris megvan a megfelelő ötlet. Igen ám, azonban a mamuszom miatt nem tudtam rendesen megkapaszkodni, mert mindig kicsúszott belőle a lábam. Döntenem kellett. Vagy ott hagyom, azzal nyomot hagyva magam után, vagy pedig megpróbálom feldobni az erkélyünkig. A második opciónál maradtam.

Előtte persze azon rimánkodtam, hogy ne vesszen kárba a testnevelésen szerzett dobás tudásom és csak egyszer kelljen dobnom ahhoz, hogy sikerrel járjak. Persze, hogy nem jött be. Ötször próbáltam meg, mire sikerült csak az egyik párját fel juttatni és már abban elfáradtam. Nemhogy még másszak is. Ráadásul az egyik mamuszomat rossz helyre dobtam fel. Kötélmászásból sosem voltam jó, csak reménykedni tudtam benne, hogy ez nem ahhoz hasonló lesz. Hálát adtam az égnek, amiért végül nem hallgattam a spanyolországi ismerőseimre és vendéglátással foglalkozó egyetemre jelentkeztem. Ők azt szerették volna, hogyha valamilyen módon egy sporttal kapcsolódóra mennék. Nem ismertek elég régóta ahhoz, hogy tudják az nem az én jövőm. Ráadásul így be tudok majd segíteni a szüleimnek is.

Nem számoltam, de körülbelül olyan tíz perc lehetett, mire fel szenvedtem magamat a feléig. Már örültem neki, hogy sikerült és mindjárt felérek, amikor megcsúszott a lábam és a következő pillanatban már zuhantam is lefelé, mint egy videojátékban, amikor neki mész annak a dolognak, ami miatt kezdheted előlről az egészet. Most jönne az a rész, hogy hirtelen a semmiből elő termett valaki és elkapott, ezzel megmentve az életemet. De ennek az esélye egy a milliárdhoz lett volna, ezért is történt végül, hogy ténylegesen a földön kötöttem ki. Mindennek tetejébe pedig valahogyan úgy sikerült esnem, hogy az oldalamra érkeztem. Mint azt mondtam, senki sem termett ott, hogy el kapjon. Viszont volt ott egy ember, aki a nyomoromon nevetett. Igazán együtt érezhetett velem.

- Szép pizsama.

Ezt a hangot bármikor felismertem, mégha csak rövid ideje ismertem is a tulajdonosát. Zach... gondolhattam volna. Kicsit későn kapcsolt, hogy leestem, mert csak akkor jött segíteni talpra állnom, amikor látta, hogy még mindig oldalamra szorított kézzel fekszem a hideg földön.

- Jól vagy? Mit kerestél te ott fent? Már egy ideje figyeltem, ahogyan bénázol.

- Zachary! Ne akard tudni! Ahelyett, hogy engem figyeltél, inkább segíthettél volna. Szét megy az oldalam. Ráadásul a mamuszomat is elvesztettem. Vagyis csak képletesen. Tudom hol van.

- Maisie, neked már nem aludnod kellene? Azt hittem délután kitomboltad már magadat. Hallottam, ahogyan üvöltesz a zenékre, kész koncertet adtál.

Hoppá. Ezek szerint a lányok igazat mondtak, amikor azt említették messzire elhallatszik a zene.

- Tudod ez egy hosszú történet, de röviden annyi, hogy ki lettem zárva. Én pedig fel találtam magamat és megpróbáltam vissza jutni. - nem említettem azt a részét, hogy valójában csak a kíváncsiság vezérelt.

- Azt látom. - nevette el magát. - Tudod az ilyen helyzetekre van a pótkulcs.

Na jó. Itt jött el az a pillanat, hogy elsüllyedtem szégyenemben. Végignézte a szenvedésemet, erre közli velem egy nagy esés után, hogy van pótkulcs. Miért nem jutott előbb ez nekem is eszembe?

- Most ugye csak szívatsz?

- Már miért tenném?

- Végig nézed, ahogyan itt szerencsétlenkedem és csak a végén közlöd, hogy van pótkulcs? Na komolyan Zach. Elmész a francba! Mi van, ha eltöröm a bordáimat vagy kitöröm a nyakam?

- Valószínűleg hívtam volna a mentőket és bevittek volna a kórházba. - gondolkodott.

Fel néztem az épületre. Én tényleg olyan magasra akartam felmászni? Nem vagyok normális.

- Hát én... szerintem inkább megpróbálok vissza jutni a szobánkba. - indultam meg lassan, mert még mindig sajgott az oldalam.

- Várj! Elkísérlek a pótkulcsokhoz. Ilyenkor ne mászkálj egyedül!

Így történt hát meg, hogy sikerült vissza jutnom a szobámba. Épség nélkül. Erről persze a lányok nem is tudtak, én pedig nem említettem nekik egy szóval sem. A mamuszomat pedig úgy döntöttem, hogy majd másnap reggel vissza szerzem. Nem akartam felkelteni másokat.

[...]

Kora reggel fáradtan ültem az asztalhoz. Éjjel megnéztem az oldalamat és teljesen elsötétült. Bizonyára még napokig fájni is fog. Hogyha valaki azt mondta volna nekem, hogy ki fogom zárni magamat és megpróbálok majd felmászni az épület külsején, akkor nem biztos, hogy ezt elhittem volna neki.

- Mi a tervetek mára? - kérdeztem a lányoktól, miközben azon töprengtem, hogy mégis mit vehetnék fel.

- Forgatás lesz. Nem jössz te is velünk? Állítólag találkozunk majd a mai részben egy lánnyal, aki külföldről jött hozzánk és nem teljesen értjük meg, mit mond. Többet nem mondhatok erről, mert nagy szerepe lesz a történetben.

- Kiderül, hogy valójában a távoli rokonotok? Vagy ő akar majd mindig keresztbe tenni nektek? - tippeltem.

- Mondom Maisie, nem tudhatsz többet! Akkor szeretnél jönni?

Magamban mérlegeltem. Igazából semmi dolgom nem volt mára, úgyhogy úgy döntöttem elkísérem őket. Egyébként is elég kevés időt tudtunk mostanában együtt tölteni, mert míg ők forgattak, addig én mindenfelé mászkáltam, hogy fel elevenítsem az emlékeimet. Úgy terveztem nem jövök vissza ide többet, miután mindent el rendeztem. Jobb, ha lezárom a múltat és új életet kezdek az igazi családommal. Persze tudtam, hogy ez a része nehéz lesz.

Végül magamra kaptam egy fekete alapon fehér pöttyös egyberuhát, felkentem a szokásos rúzsomat a számra, a hajamat kiengedve hagytam és a napszemüvegemet is az arcomra toltam.

A taxiban ülve egész végig azon gondolkodtam, hogy vajon most hová megyünk forgatni. Megint az uszodába, vagy netán a parkba? Egy biztos, ahova végül megérkeztünk, arra álmaimban nem gondoltam volna. Ugyanis én ismertem ezt a helyet. Méghozzá nagyon is jól.

- Ugye ez most csak valami vicc? - kérdeztem meg a lányoktól, miközben kibámultam az ablakon.

- Már miért lenne az? Tudod épp egy iskolai jelenetet forgatunk, amihez iskola is kell. - magyarázta mellőlem Cemre.

- Úgy érted, hogy be is fogunk menni oda? - böktem mutató ujjammal az épület felé.

- Igen. Miért?

- Nem nagy ügy, csak tudod ide jártam iskolába, mielőtt egyesítették a Sunny Shevont és a Mary Adamet.

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutunk idáig. Hogy a két iskolát egyesítik. Vajon mi ösztönözte erre a két igazgatót? És lehetett ki az új iskola vezetője?

Ezek voltak azok a dolgok, amik a legjobban érdekeltek, mégse szerettem volna tudni rájuk a választ. Mert féltem, hogy talán csalódnék valamelyikben. Mi ösztönözte erre az iskolák vezetőjét? Lehet egy nagyobb cég felvásárolta az egyikük telkét, ezért egyesülniük kellett. Ki az új igazgató? Mi van, ha például a Mary Adam igazgatója volt az? Hogyha véletlenül be kellett jönnie, akkor nagy esély volt rá, hogy felismer engem. Jó, mondjuk szerencsémre nem sokszor kellett találkoznom vele az irodában.

- Maisie, van egyáltalán itt olyan hely, ahol te nem jártál?

- Nem nagyon rémlik. - nevettem el magam.

- Hát akkor... menjünk be. - mutatott az ajtóra, én pedig egy nagyot nyeltem. Indulhat a nosztalgia.