Szeretet felsőfokon

24. | Látomás?

- Anya, apa! - szaladt fel hozzánk a kisfiú a lelátóra, mikor végeztek. - Végül mégis el jöttetek? - ölelte át őket könnyekkel teli szemmel.

Megszakadt a szívem, ahogy Nigelt sírni láttam, mégha csak az örömtől is. A szülei nyugtatóan simogatták a hátát és elmondták, hogy milyen büszkék rá és mennyire ügyes volt, ahogyan megpróbálta le lőni a másik csapat játékosait. Egyébként végül ők nyertek, amikor játszottak. Az eredményhirdetés még nem volt, mert több csapat fog tovább jutni a következő fordulóba a felkonferáló - vagyis az igazgató - elmondottai alapján, de Nigel állítása szerint ők biztos bejutók voltak.

- Úgy látom megérte az a sok gyakorlás. - borzoltam össze a haját, miután már nem ölelte a szüleit és gratulálni tudtam neki.

- Köszönöm Maisie! Nélküled nem sikerült volna. Te vagy az eddigi legjobb dadám! És köszönöm, amiért a szüleimet is rá tudtad venni, hogy el jöjjenek! Ne hidd, hogy nem tudom a te műved ez az egész! - részesített végül engem is egy hatalmas ölelésben.

- Várjunk! Maga volt Nigel dadája az utóbbi napokban? - esett le Isabellának a tantusz. - Ezt eddig miért nem mondta?

- Nem éreztem túlzottan fontosnak ahhoz, hogy megemlítsem ezt az információt. - vontam meg a vállaimat.

[...]

Nigel csapata végül tényleg tovább jutott, volt is öröm rendesen. Boldog voltam, amiért végül mégis sikerült rá vennem a szüleit, hogy jöjjenek el és töltsenek több időt vele. Zach pedig közben írt nekem, hogy nemsokára ideér, ezért itt volt az ideje, hogy elköszönjek tőlük.

A kisfiú büszkén mesélte a szüleinek a pályán történteket és, hogy mennyire dühös volt magára, amiért egyszer figyelmetlenségből lelőtték. Mosolyogva figyeltem őket. Aztán... mintha csak megérezte volna, hogy itt az idő, odajött hozzám és szorosan megölelt.

- Most el fogsz menni? - nézett fel rám csüggedten.

Szomorúan kifújtam egy adag levegőt.

- Igen Nigel, tudod, csak három napról volt szó.

- Vissza mész Spanyolországba?

A számat rágcsálva bólogattam.

- Hiányozni fogsz!

- Te is nekem. Aztán ügyesek legyetek a csapatoddal! - kuszáltam össze jobb kezemmel a haját, mire csak nevetve megpróbálta elhessegetni a fejéről.

- Azért majd meglátogathatnál, ha netán egyszer erre jársz.

- Mindenképpen. De ez rád is igaz. Megkóstolhatnád édesapám tortáját. Garantáltan ízleni fog.

A szüleitől is elköszöntem, de mivel őket nem nagyon ismertem és csak egyszer találkoztam velük ezeddig, így végül csak büszkén intettem nekik egyet és telepatikusan megpróbáltam üzenni, hogy tartsák be az ígéretüket, amit tettek nekem. Remélem vették is az adást.

Zach már kint állt, amikor én oda értem és ha jól láttam, éppen a haját próbálta meg beállítani a napellenzőben, bár fogalmam sem volt róla minek. Annyira belemerült ebbe, hogy észre sem vette, amikor idő közben oda értem hozzá és az autóhoz csak akkor, amikor be kopogtam az ablakon és ijedten ugrott egyet, aminek következtében lefejelte az autó plafonját. Mosolyogva integettem neki, amikor fejbúbjához nyúlva fájlalta az említett testrészét.

- Gyere, ülj csak be! - invitált morcosan, nekem pedig több se kellett, már mellette is termettem az anyósülésen és megengedte, hogy pár pillanatig nevessek az előbbi jeleneten.

A táskámban néztem utána, hogy mindenem megvan - e, miközben Zach sebességbe kapcsolt és elindultunk. A reptérre, haza, Spanyolországba. Repjegy, telefon, fülhallgató, pénztárca, telefontöltő, satöbbi, minden megvolt. Az út kicsit furcsa volt számomra, mert teljesen más érzések kavarogtak bennem, mint egy évvel ezelőtt. Most azért izgultam, hogy minél hamarabb láthassam viszont a családomat, nem pedig azért, mert azt sem tudtam mi vár rám ott.

- Milyen volt Nigel? - érdeklődött egy nagy mosollyal az arcán. Bizonyára azt hitte, kifogott rajtam a kissrác.

- Az elején igazi kis rosszcsont volt, de aztán hamar sikerült közös nevezőre jutnunk. - vontam meg a vállam. - Éppen versenye volt, tovább jutottak. Segítettem neki felkészülni rá.

Erre csak egy elismerő pillantást kaptam válaszul, én pedig büszkén meséltem el neki a három nap alatt történteket. Kiderült, hogy Zach is próbálkozott már vele korábban, hogy fel nyissa a nagynénje és a férje szemét, de sajnos nem járt sikerrel. Mondjuk teljesen megértettem, én sem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog.

Felhívtam Adriánt és a szüleimet is, hogy úton vagyok a reptérre. Már nagyon vártak, hogy haza érjek. A lányokat is megcsörgettem párszor, de nem vették fel, biztosan forgattak éppen. Eltettem a telefonomat és felnéztem az útra, mielőtt feljebb hangosítottam volna a rádiót, mert az egyik kedvenc számom kezdődött el éppen, de azonnal vissza is fordítottam a fejemet, pedig a gombhoz még csak alig értem hozzá. Gyorsan kezdtem el venni a levegőt és mire eszembe jutott, hogy hátra forduljak, addigra már esélyem se lett volna megbizonyosodni róla, hogy tényleg azt láttam - e, amit gondoltam, hogy láttam.

- Mi a baj Maisie? - vette észre a mellettem ülő sofőr, hogy valami nem oké velem.

Összezavarodottan néztem magam elé, miközben megpróbáltam feldolgozni az előbb történteket. Csak káprázott a szemem?

- Az előbb... mintha Sage jött volna a szemben lévő sávban. Nem láttam jól, mert egy másodpercre néztem csak fel, de úgy nézett ki, mint ő. Viszont későn kapcsoltam és már nem tudtam időben hátra fordulni.

Vett egy mély lélegzetet, mielőtt belekezdett volna.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de tudod ma van az esküvője. Kétlem, hogy őt láttad volna. - rázta meg a fejét csalódottan és együttérzően megszorította a kezemet.

Ó, az esküvő. Tényleg. Teljesen kiment a fejemből. Igaza volt, valószínűleg csak be képzeltem az egészet. Elvégre miért jött volna Sage utánam, amikor még csak azt sem tudta hol vagyok? Pont az esküvője napján. Meg aztán ott volt neki Harley is és nem is találkoztunk valami sokat azóta, hogy visszajöttem, szinte csak egyszer beszéltünk a megemlékezésen kívül, ráadásul az is elég furcsán alakult. Totálisan összezavart a viselkedésével meg azzal, amiket mondott nekem. A kuzinjaimnak teljes mértékben igazuk volt, olyan az életem, mint egy szappanopera.

- Szereted? - szólalt meg végül halkan, én pedig összerezzentem a hirtelen jött kérdés miatt, de már előre tudtam a választ rá.

Szomorúan sóhajtottam egyet, miközben a körmömet piszkáltam. A lelki szemeim előtt láttam, ahogyan én vissza megyek a családomhoz Európába, miközben Sage és Madelynn összeházasodnak és Harley emiatt irtó szomorú meg csalódott, amiért nem vállalták fel a kapcsolatukat. Bármennyire is fájt bevallanom, sajnos esélytelen lett volna az egész, hiszen két teljesen másik kontinensen éltünk, ráadásul neki nem én foglaltam el az első helyet a szívében. Hanem Harley.

- Teljes szívemből. Éppen ezért is kell elengednem. - ejtettem ki felismerhetetlen hangon a szavakat, közben a szívem darabjaira hullott. - Szerintem megpróbálok aludni egy kicsit, mielőtt oda érnénk a reptérre. Nigel teljesen le szívta minden energiámat.

Zach ezután többet már nem szólalt meg, csak szomorúan sandított rám, nehogy balesetet okozzon, amiért nem figyel az útra. Én pedig szépen lassan elaludtam és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy Sage és Madelynn talán éppen ebben a pillanatban mondták ki a boldogító igent. Mert abba bele sajdult volna a szívem. Még ennél is jobban.