Szeretet felsőfokon

02. | Családi gyűlés

Egy átöltözés nem volt elég. Ide tusolás is kellett. A szieszta idejére sosem maradok a munkaruhámban, ezért nem volt baj annyira, hogy vizes lett. Beáztattam egy kis lavórba, ennyiért nem érte meg beindítani a mosógépet. A munkaruhámnak annyi volt megszabva, hogy feketébe kellett legyek. Ez ugyanaz volt, mint a Roselle - ben. Viszont a kötényünk itt fehér volt, amiből szerencsére mindenkinek kettőt adtak pont az ilyen esetek miatt. Bár való igaz, hogy azt is mindig ott hagytuk az öltözőben felakasztva a saját kis fogasunkra, de valamiért megfeledkeztem róla, hogy le kellett volna venni. A ruhám viszont könnyebb megoldás volt, mert sok fekete nadrágom és felsőm volt, így azt nem kellett megvárnom, amíg majd megszárad.

Egy egyszerű rózsaszín alapú, fehér pöttyös átlapolós ruhát vettem fel. Hogyha már fuccsba ment a munkaruhám, úgy voltam vele a szieszta alatt nem fogok megsülni fekete hosszú naciban. Eszembe is jutott egy ötlet a dolgozók ruhájával kapcsolatban. Megfogtam a nyakamba elhelyezett arany medált és ujjaimmal a láncon tologattam. Ez valamiért egy szokássá vált nálam, amikor ideges voltam vagy gondolkodtam valamin, esetleg izgultam. Tizenegy hónapja volt már rajtam és soha nem vettem még le azóta.

[...]

Én értem be utoljára a hallba. Az egész család már el volt helyezkedve és az ikrek is elfoglalták a helyemet. Szuper. Cemre és Öykü egyszerre pattantak fel és ki léptek az ülőhelyek között elhelyezett asztal elé. Az előbb említett egy rózsaszín magasderekú sortot övvel és egy fehér, rövidebb, darázsolt felsőt, míg az utóbbi egy fekete - fehér kockás, fodros, ejtett vállú lenge ruhát viselt, szintén kockás megkötővel a derekán. Sőt, még Öykü ki engedett hajába kötött masni is ugyanazzal a mintázattal volt látható. Egyszerűen imádtam a stílusukat. Ráadásul a legtöbbször akaratuk ellenére is hasonlóan öltöztek fel.

- Még mielőtt bele kezdenétek, fogadjátok sok szeretettel ezt a kis Lokmát, amit készítettem! - szólalt meg édesapám. - Tudjátok, éppen most kezdődnek nálunk a török hetek.

- Köszönjük Pablo! - vették át kezéből a nagy tálnyi fánkot.

A következő pillanatban mindenki az ajtó felé nézett, mert nagy hévvel sietett be rajta a család utolsó rokona, akiről valamiért véletlenül mindig elfeledkeztünk, mint most is. A nagybátyám egy förtelmes, rikító sárga, női neonruhában közeledett felénk bosszúsan és lehuppant mellém, Cemre helyére.

- Santa Maria! Mi ez a viselet Marcelo? - kérte számon rajta édesanyám. Hát persze, már kiskorában is mindig igaz volt rá állítólag a féltő nővér szerepe.

- Fogadtunk a haverokkal és vesztettem. De nyugalom Rosalinda, csak huszonnégy óráig kell hordanom!

- Mondd öcsém, te nem érted miről beszél a húgom? - szállt be a beszélgetésbe Elba is. - Paolina sógornőm éppen a fiadat hordja a szíve alatt, a mi unokaöcsénket, te pedig ilyen példát mutatsz leendő apa létedre? Egy Cruz sosem viselkedik így!

- Még jó, hogy én nem vagyok Cruz! - súgta nekem nevetve Lorenzo bácsi.

- Hát, én is csak anya részéről vagyok az. - válaszoltam neki, ő pedig összevont szemöldökkel nézett vissza rám.

- Én Diegonak beszéltem, azt sem tudom te ki vagy. És egyáltalán hova raktad a halaimat?

Válaszul csak megforgattam a szemeimet és inkább annyiban hagytam a dolgot. Sosem változik.

[...]

Miután végre vége lett ennek a kis össze zörrenésnek a családban, a lányok újra bele kezdtek a mondandójukba. Vagyis nem újra, mert elsőre nem is tudtak bele kezdeni. Mindegy.