Szeretet felsőfokon

23. | Verseny

Izgatottan ültem a lelátón és vártam, hogy mi fog történni. Nigel szülei azonban még mindig nem jelentek meg, ami miatt kezdtem ideges lenni, mert számítottam rájuk. Meg persze más is volt, ami miatt görcsben állt a hasam. Például, hogy innen az én utam egyenesen a reptérre vezetett. Tehát emiatt is jó lett volna, hogyha Isabella és Henry megjelennek a fiúk versenyén, hogy ők vigyék haza innen, meg persze részben miattam, hogy több időm legyen odaérni a reptérre. Zach már írta korábban, hogy úton van értem, szóval emiatt nagyon nem aggódtam, hogy nem érnék oda. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy órákon belül már a hazafele tartó járaton fogok ülni.

A cuccaim egyébként nála voltak, mivel csak három napra jöttem ide, így elég volt nekem egy kisebb táska, amiben a dolgaim voltak, a bőröndjeim pedig ott maradtak Philadelphiában és mondtam is a fiúnak már korábban, hogy majd ugorjon be értük a Kerenze házba átvenni őket. Egyébként szerintem nem vittem túlzásba az utazási ruhámat ahhoz képest, hogy most úgy kellett gondolkodnom a rendezvénynek megfelelő is legyen egyszerre. Egy egyszerű farmernadrágot vettem fel, rövid ujjú, fehér alapon kék virágmintás inggel, aminek a kivágásánál egy, a bőrszínemmel megegyező anyag volt, így úgy látszódott messziről, hogy nagyon kivágott, de mégsem mutatott semmi olyat, aminek nem kéne látszódnia és hozzá a napszemüvegemet. A hajamat pedig hátul, a tarkómnál fogtam össze, hogy ne zavarjon, de mivel már annyira rövid volt a frizuraváltásom óta, így elől pár szőke tincsem szabadon lógott a szemembe.

A hangszórókból - amik számomra logikátlan módon voltak elhelyezve mindenfelé a helyszínen - megszólalt az igazgató hangja és elmondta, hogy mi ez a verseny, illetve hogy milyen tétje van és arról is mesélt mennyire büszke a diákjaira, amiért idáig eljutottak. Ez vicces volt, mivel közben meg ott állt a pálya szélén egy mikrofonnal a kezében és fel - le járkálgatott lelkes szurkolóként egy mezben, amin az iskolájuk neve szerepelt. A mögötte levő technikusok meg a fejüket csóválva mutogattak, hogy nehogy túl messze menjen, mert akkor nem biztos, hogy továbbra is hallani lehet majd a hangját, mivel a mikrofon egy kábellel volt csatlakoztatva a hangszórókhoz.

A verseny kint volt az iskola mögött, a futballpályán, mert Nigel szerint itt volt a legnagyobb a hely az egész iskola területén. A pálya elképesztően nagy volt, de legalább kicsit hasonlított ahhoz, amin mi gyakoroltunk. Mindenféle labirintusok és kisebb erődök voltak építve, ami mögé el lehetett bújni. Komolyan, olyan volt az egész, mint egy kisebb csatatér. A kisfiú állítása szerint két meccset fognak játszani. Összesen nyolc csapat volt és Nigel nem az első kettőben játszott. Viszont a szemem megakadt a pálya szélén... ott ült egy fiú, aki előre görnyedve ült és a hatalmas pályát nézte. Halálra rémült arccal.

A mellettem ülő lányt megkértem, hogy foglalja a helyemet és le siettem a pálya széléhez. Ahogyan fentről is láttam, Nigel volt az, aki magába zuhanva ült a csapattársai mellett. A kezemben szorongatott szénsavmentes vizet oda nyomtam a fiú látóterébe.

- Egy kis víz, meglátod jót fog tenni! - mosolyogtam rá biztatóan.

- Maisie, ez nekem nem fog menni! - fordult felém és most először láttam a szemeiben félelmet eddigi ismeretségünk alatt.

Megfogtam a két vállát és ahogy tudtam, magam felé fordítottam, hogy csak rám nézzen.

- Ide figyelj! Órákat gyakoroltunk, menni fog ez. A pálya lehet kicsit nagyobb, mint amit mi építettünk, de egy a fontos. Mégpedig az, hogy jól érezd magad! Próbáld meg kizárni, hogy ez egy verseny! Képzeld azt, hogy otthon vagy és engem kell lelőnöd, ahogyan eddig is gyakoroltuk! Nigel, borzasztóan büszke vagyok rád és ez akkor sem fog változni, ha netán ti lesztek az utolsók. Persze nem azt mondom, hogy egyből add is fel azt, hogy elsők lesztek, de tudd, hogy nekem nem számít hányadikként végeztek, a szememben első vagy. Nekem csak az a fontos, hogy te jól érezd magad. Megértetted?

De Nigel nem válaszolt, hanem csak szorosan átölelt. A kezdeti meglepettség után pedig én is viszonoztam a tettét. Talán eleinte azt hittem csak egy rosszcsont kisgyerek, de mostanra már rájöttem, hogy valójában csak figyelemre van szüksége és ami még fontosabb, szeretetre.

- Most pedig visszamegyek a helyemre, mielőtt valaki befoglalja és teli torokból fogok szurkolni neked. - mondtam neki eltökélten és még egyszer utoljára bátorítóan megsimítottam a karját. - Sok szerencsét!

A helyem szerencsére még megvolt, bár kis híján befoglalták. Mondjuk mellettem még volt két üres hely, nem értettem miért nem ült senki le rá. Talán akik jöttek, többen voltak, mint ketten és máshova ültek. De aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért nem ülnek mellém, mert alig láthatóan rá volt írva mindkét székre, hogy foglalt. Szóval ezek szerint foglalni is lehetett. Jó tudni.

Az első két meccs, hogy is mondjam... elég érdekes volt. Döbbenten tapasztaltam milyen meggondolással és óvatossággal közlekedtek a versenyzők a pályán. Egy kis vetítőn - amire persze ők nem láttak rá - mutatták közelebbről a történéseket, így a nézőtérről mindenki jól látta mi történik éppen.

Aztán elérkezett a várva várt pillanat. Nigelék csapata következett, én pedig összekulcsolt kezeimen megtámaszkodva az arcommal figyeltem, hogy mi fog történni. Mielőtt még felmentek volna a pályára, hogy el tudjanak helyezkedni, Nigel megkeresett szemeivel a tömegben és mosolyogva integetett nekem. Viszonoztam a tettét. Elindították a versenyt, én pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy sajnos nem sikerült hatnom a szüleire.

A kivetítőn figyeltem az eseményeket és hangosan szurkoltam, amikor oldalról szitkozódásokat hallottam. Sokan fejezték ki nemtetszésüket azzal kapcsolatban, hogy volt olyan aki elkésett, így miközben helyet keresett magának, eltakarta a kilátást.

- Elnézést, elnézést, bocsánat! - hallottam egyre jobban a bocsánatkéréseket. - Szabad ez a hely? - érintette meg valaki a vállamat, én pedig ijedten kaptam oda a fejemet.

Tátott szájjal figyeltem a két nemrég érkezett nézőt. A mögöttünk levők viszont már nem voltak ennyire boldogok és ennek hangot is adtak.

- Sajnálom, de ki van rájuk írva, hogy foglalt.

- Igen, mi foglaltunk be. Itt is van a visszaigazolás róla. - mutatta felém Henry a lapot, amin valóban ott szerepelt, hogy meg van erősítve a foglalásuk és gyorsan leültek a mellettem levő két székre.

- Hát mégis eljöttek. - néztem mosolyogva a házaspárra és azon gondolkodtam, hogy Nigel vajon mennyire fog örülni nekik. Biztosan odáig lesz.

- Tudja, igaza volt. Felnyitotta a szemünket, amiért hálásak vagyunk. - kezdett bele Isabella és közben le sem vette szemét a pályáról. - Henry és én lemondtuk a túlóráinkat és sokkal több időt fogunk tölteni ezentúl a fiúnkkal.

Fülig erő mosollyal mutattam a labirintus felé, hogy iránymutatást tudjak adni nekik.

- Nézzék, ott van Nigel! Kékben játszanak. - mondtam nekik és nem tudtam közben nem észrevenni, hogy mindkettőjükön ugyanolyan sárga póló volt, hátul a "Hajrá Nigel!", elől pedig a "Büszke szülő" felirattal.